Abnormális vagy normális?

    Sokat gondolkozom azon, hogy én teljesen normális vagyok-e. Ki számít egyáltalán normálisnak? Mi alapján ítéljük meg, hogy valaki normális-e vagy sem?
    Úgy hallottam, hogy mindenkinek vannak abnormális gondolatai. Mi számít abnormálisnak, és hol van a határ az őrültség és a még normális tudat között?
     Vannak olyan szintű gondolatok, amit az ember nem hogy a legjobb barátjának nem tud elmondani, de még névtelenül sem meri sehol leírni. Hogy saját magától igyekszik elhessegetni, vagy a teljes megbotránkozástól fél, azt talán soha nem is tudja meg. Csak azt érzi, hogy folyamatosan kikívánkozik belőle, de közben ordít egy hang hátulról, hogy "nem szabad, nem szabad megtudnia senkinek!!"
    Vannak olyan gondolatok és érzések, amit akármennyire is együtt érző embernek mondunk el, egyszerűen megrémül. Én aztán tényleg empatikus ember vagyok, viszont még én is megrémültem, amikor "kikényszerítettem" egy hozzám nagyon közel álló emberből a legmélyebb gondolatainak csak egy részletét. A teljes kétségbeesés lett úrrá rajtam, amikor szembesültem azzal, hogy egy normális embernek olyan abnormális gondolatai és érzései vannak, hogy én azt a legnagyobb képzelőerőmmel sem tudom felfogni.
    Az a legelkeserítőbb, hogy az ember teljesen egyedül érzi magát a gondolataival, amire még az internet hosszú böngészése után sem talál magyarázatot. Lehet rengeteget olvasni a depresszióról, a pánikról, az agresszióról, magányról, stb. De a saját problémájáról sohasem talál az ember semmilyen írást.És ilyenkor elgondolkozik, hogy csak neki vannak-e ilyen furcsa érzései, vagy másnak is, csak senki nem meri senkinek elmondani.
    És a legutolsó gondolat: Vajon más is ennyit agyal ezen, vagy másnak nincsenek is ilyen gondjai, vagy ha vannak, akkor hogyan kezeli őket?

Kiskutya

    Most pedig jöjjön egy kicsit vidámabb téma. Ebben is van szomorúság, de itt most a szépség a lényeg.
    Úgy alakult, hogy vigyáznom kellett egy kiskutyára 5 napig, amit barátomnak Ausztriába kellett kivinnie a főnökének. Ez már egy hónapja volt, mégis komoly nyomokat hagyott bennem.
    Egy nyolc hetes Golden Retriever kiskutyáról van szó, akihez szándékosan nem akartam közel kerülni,
mert ismerem magam. Tudtam, hogy mennyire fájni fog megválni tőle. De ahogy a kezembe nyomták azt a nyöszörgő kis kutyust, rögtön beleszerettem. 300 kilómétert utaztunk vele, úgyhogy volt időnk összebarátkozni. Az életem aztán arra a pár napra teljesen megváltozott. Annyira elbűvölt ez a kutya, hogy minden egyes mozzanatától elolvadtam. Egyszerűen imádtam, ahogy az ölemben teljesen kiszolgáltatottan elaludt, ahogy tányérból a vizet kipacsálta és a tányérba belefeküdt, amikor menet közben úgy döntött, hogy ő most lefekszik, és szabályosan eldobta magát, közben még nyekkent is. Ahogy ugatta a saját tükörképét, ahogy büszkén vonult a szerinte szétrágni való dolgokkal, és amikor reklamált, ha éppen nem rá figyeltünk. Az egész kutya annyira imádni való volt, hogy éreztem, ahogy az egész testemet-lelkemet átjárja a szeretet. Le sem lehet írni azt az érzést, amit okozott nekem.
    Annyira elképzeltem, hogy barátom valami miatt nem tudja kivinni Ausztriába, mert hogy voltak gondok az oltással és egyebekkel. Teljesen elképzeltem, ahogy én felnevelem, rendszeresen megfürdetem, megszárítom, hozzá bújok, etetem, és ő lesz majd élete végéig a társam. Sajnos nem így lett, és az én drága kiskutyámat mégiscsak elvitték. Nagyon

hiányzik még mindig a kis rosszaság, és talán sok-sok évig még szeretni fogom, úgy is, hogy már valószínűleg soha többé nem találkozom vele. Az emlékek és a fényképek megmaradtak, sajnos ennyivel kell megelégednem. De az a pár nap nagyon boldoggá tett. Köszönöm, kiskutyám!!

A Mama és a szenvedés

    A legutóbbi "idegbajos irományommal" kapcsolatban felmerült még bennem egy-két gondolat, ami nem hagy nyugodni. Azon agyalok, hogy mások az ilyen helyzeteket hogyan oldanák meg. Vajon más embert is ennyire idegesítenének ezek, vagy csak én vagyok a túlzottan idegbeteg? Ha másoknak is ilyen bosszantó lenne, akkor tudnának-e tenni ezek ellen valamit, és ha igen, akkor mit?

    A vécés meg a kutyás probléma eltörpül amellett, hogy milyen szörnyűségeket kell a Mama mellett átélni. A kérdésemre választ kaptam. Nem vagyok önző, és nem is tudok rajta segíteni. Egyik másik helyzetben még meg tudom valamennyire nyugtatni, óriási erőfeszítés árán. De a súlyos látomásokkal, hallucinációkkal és érzékcsalódásokkal már nem tudok mit kezdeni. Negyedik napja képzeli azt, hogy ég a ház, és már égnek a kezei, lábai, Hogy kígyók vannak mindenfelé, és hogy meg fogunk halni.. Mindezt éjszaka is érzi, úgyhogy az alvásnak egyelőre úgy néz ki, hogy lőttek.
    A legbosszantóbb része ennek az egész cirkusznak az, hogy én már úgy érzem, hogy ez csak felesleges hisztéria és figyelemfelkeltés. Aki valóban elhiszi, hogy ég a ház és égnek a lábai, az nem egészen így viselkedik, mint ahogy ő. A hangjából nem hallok semmiféle rémületet vagy félelmet. Inkább ilyen "figyeljetek már rám" féle nyögdécseléseket és jajgatásokat hallok. Azt én megérteném, ha beszélgetni szeretne, és azt is, ha arra vágyik, hogy legyen vele valaki. Viszont ha valaki bemegy hozzá, akkor is csak jajgat, vagy a hülyeségeket fújja, legrosszabb esetben pedig elküldi az embert a picsába.
    Az orvosok sem tudnak rajta semmilyen gyógyszerrel segíteni. Mindenféle gyógyszert felírtak már, de egyik sem használ. A nyugtatóktól nem nyugszik meg, az altatóktól nem alszik el, és a képzelődésekre felírt gyógyszerek mellett mindenféle látomása és érzékcsalódása van. Még a kórházból is kirakták, annyira nem tudtak vele mit kezdeni. Pedig rengeteg pénzt fizettünk havonta, és még így sem tudtak vele tovább foglalkozni.
   
Unom már nagyon ezt az állandó műsort. Azt vettem észre, hogy a sajnálat bennem egyre kevesebb, és már itt inkább a harag a leguralkodóbb érzés.Tudom, hogy nem szabadna haragudnom. De mégis ezt érzem, és már egyre kevésbé van bűntudatom emiatt. Már nem ugrok azonnal, ha elkezd jajgatni, egyre kevésbé vagyok ideges, és egyre jobban nem érdekel az egész. És nem vagyok érzéketlen! Egyszerűen csak belefáradtam a megoldhatatlan problémába, és úgy érzem, hogy ki kell magam zárnom belőle.

Mindennapos idegbaj

    Vannak napok, mikor az ember úgy érzi, hogy szinte minden idegesíti. Azt veszi észre, hogy az egész napja csak bosszantó dolgok sorozatából áll, és szinte szünet nélkül, folyamatosan jönnek az idegesítőbbnél idegesítőbb történések, amiken egyszerűen sehogy sem tud felül kerekedni. Ettől már csak az a rosszabb, ha ez nap mint nap megismétlődik, és az ember tudja, hogy ez nem egy pillanatnyi állapot, hanem állandó, és a többsége ellen nem is tud tenni. Legtöbbször nem nagy dolgokról van szó, hanem apróságokról, de amikor
heteken-hónapokon keresztül folyamatosan ezekkel találom szembe magam, az már igencsak az őrületbe kerget. Az idegbajt az is csak fokozza, hogy elkezdek azon gondolkozni, hogy miért kell ennek így lennie, és hogy miért viselem én ennyire nehezen ezeket a dolgokat.

    Rengeteget számít az, hogy az embernek hogyan indul a napja. Hogy közvetlenül ébredés után mik az első gondolatai. Nekem például majdnem minden napom úgy indul, hogy a három kutya heves és hangos ugatására ébredek. Ami még nem is lenne akkora baj, ha idő előtt abbahagynák, de sokszor 10-20 percig is eltart a műsor. Mire abbahagyják az ugatást, addigra én már kész idegroncsként kelek ki az ágyból. Utálom, amikor valaki vagy valami nem hagy aludni!!

    Kibotorkálok félkómásan wc-re és aztán megmosdani, és ha véletlenül nem csukom be a szobaajtót arra a pár percre, rögtön bent terem az összes kutya, holott nagyon jól tudják, hogy a szobámba tilos bemenniük! Két éve szagolom miattuk a húgyszagot, mert nyilván nem volt elég nagy az udvar, és feltétlenül a szőnyegre kellett hugyozniuk. Amit persze már soha többé nem fogunk tudni kitakarítani a szőnyegből, lecserélni meg egyelőre nincs pénz.

    Amióta ideköltöztem párom családjához, mindennapos probléma volt, hogy a Mama minden alkalommal lepisilte a wc-ülőkét. Rengetegszer beleültem, mire meg tudtam szokni, hogy az ülőkét minden használat előtt
le kell takarítani. Ha nagyon sürgős volt, és már nem volt időm rá, akkor állva kellett elvégeznem. Semmi keresnivalója a pisinek a wc-ülőkén!!
    Amióta Mama legyengült, és már nem tud kijárni a wc-re, azóta szobavécét használ. Belőle az edényt meg anyósom már többször úgy ürítette ki, hogy megint csak ott találtam a cseppeket az ülőkén. Meg még a földön is, ahol sokszor mezítláb járok. (Persze ezt a wc-t Mamán kívül csak én használom, anyósomék a lenti wc-t használják, szóval ez is csak engem idegesít.)

   Én szeretem az állatokat. De itt a kutyák néha nagyon idegesítenek. A reggelinek is úgy tudok nekiállni,
hogy miközben pakolok ki a hűtőből, erősen oda kell figyelnem, mert a legnagyobb kutya lelopja a kaját az asztalról. Ami még ennél is nagyobb pofátlanság, amikor kipakolás közben a kezemből szedi ki az ételt! Én ezt nem vagyok képes eltűrni, és nem is akarom!! Aztán evés közben odaül, és kinézi a számból az ennivalót, eközben nyitott szájjal, 30 cm távolságról liheg az arcomba. Evés közben nem bírom elviselni a kutya szájszagát! Az is idegesít, hogy rajtam kívül senkit nem zavar a kutyák viselkedése, így senki nem is tesz ellene semmit. Én meg nem nevelhetem más kutyáit. Az is nagyon zavar, hogy haragszom a kutyákra. A kutyákat szeretni kell, és nem folyton haragudni rájuk. Mégis úgy érzem, hogy a harag nálam erősebb a szeretetnél. Utálom ezt magamban.

    Emellett nagyon bosszant ez a szörnyű Dankó Rádió, amit anyósom minden reggel bekapcsol itt Mamának, és egész estig mennek jó hangosan a keserves magyar nóták, népdalok, cigányzenék és egyéb
siralmak, amitől nekem már 10 perc után elmegy még az életkedvem is. Ráadásul teljesen értelmetlen ezt állandóan nyomatni, mert Mama sajnos annyira rosszul van, hogy valószínűleg fel se tűnik neki, hogy zene szól. Viszont engem meg ki lehet kergetni ezzel a világból!

    Eközben idegesít, hogy a Mama a szomszéd szobában folyamatosan jajgat, nyögdécsel, és bizonyos szavakat, mondatokat ismételget szinte megállás nélkül, folyamatosan, órákon keresztül. Sokszor még éjszakára sem hagyja abba, mert még altatóval sem tud rendesen aludni. Ha elalszik, akkor is általában felébred három óránként, és addig jajgat és szólongatja kiabálva anyósomat, amíg fel nem kelek, és le nem megyek felébreszteni mindenkit. Ahogy bebotorkálok anyósomék szobájába a sötétben, megint az összes kutya hatalmas ugatásban tör ki, mert hogy ők is ott alszanak. Erre meg még apósom is felébred, aki minden reggel hajnalban megy dolgozni, és sohasem tudja kipihenni magát. Nem elég, hogy engem rohadtul bosszant az éjszakai randalírozás, még másokat is ki kell vernem az ágyból. Általában késő estig hallgatom, ahogy anyósom veszekszik és kiabál a Mamával, ami részben érthető is, mert ez a helyzet neki a legkimerítőbb. Ilyenkor meg sajnálom mindkettőjüket, és egyben haragszom is rájuk. Közben magamra is haragszom, mert nem tudok segíteni egyikükön sem, pedig valószínűleg tudnék valamennyit, ha igazán összeszedném magam. Legutóbb már írtam erről, hogy nem értem, hogy nekem ez miért nem megy, vajon a tehetetlenség vagy a félelem gátol meg ebben? Ez a tanakodás arra ösztönzött, hogy tegyek egy próbát. Maximálisan odatettem magam fél éjszakán keresztül. Végül sikerrel zártam a napot, Mama megnyugodott és elaludt. Büszkeséggel és nagy örömmel töltött el, hogy én erre mégiscsak  képes voltam. Örültem, hogy valamivel közelebb kerültem a megoldáshoz, és végre elégedetten tudtam lefeküdni aludni. Másnap viszont már úgy éreztem, hogy nekem ehhez a jövőben nem lesz energiám.

    Nagyon, de nagyon idegesít és bánt, hogy van egy lakásom 300 km-re innen, ami csak az enyém, ahol minden az én kényelmemre és igényeimre van kialakítva, és én nem élhetek benne. Mert nekem itt kell élnem anyósoméknál. Úgy, hogy párom nincs is itt, mert külföldön dolgozik. Rengeteg dolog zavar itt, ami miatt nem tudom ezt a házat igazán az otthonomnak érezni. Itt szinte semmi sem az enyém. Senki nem akar hallani se róla, hogy én akár csak 2 hétre is "meglátogassam" a saját lakásomat. Mert hogy ott a legutóbb is hülyeségeket csináltam, rossz társaságba keveredtem, stb. Valóban. Viszont az embernek tanulnia kell a hibáiból, nem pedig elzárni őt a hibázás lehetőségétől. Meg kellene értenie mindenkinek, hogy én nem érzem
jól magam ketrecbe zárva. Nem érdekel, hogy ki mennyire fél attól, hogy én majd hülyeségeket csinálok. Eddig hagytam magam elzárni a külvilágtól és a számomra fontos emberektől, dolgoktól. Eddig úgy éltem, ahogy mások akarták. Fogadják el, hogy most már úgy akarok élni, ahogy nekem jó. Hamarosan haza fogok utazni, bármennyi akadályt is állítsanak elém!

    Az sem szolgálja a nyugalmamat, hogy anyósomék sohasem fogadják el az én véleményemet. Anyósom gondolkodása erősen eltér az enyémtől, ráadásul ő nem tudja elfogadni, ha valaki más véleményen van.
Nagyon szilárd véleménye van a dolgokról, és meg van győződve róla, hogy csak az övé a helyes. Én meg elég bátortalanul alkotok véleményt bizonyos dolgokban, de ha valamiről véletlenül határozottan meg vagyok győződve, akkor elég sokszor nekem esik azzal, hogy nekem nincs a helyén az agyam. ( Erről is írtam már régebben, és itt is feltenném ilyenkor a kérdést, hogy aki ilyet állít rólam, az miért van arról meggyőződve, hogy nem ő a hülye, hanem én? ) Nagyon sok itt az olyan helyzet, amit nem értek, és amit én máshogy látok, mint ők. Nem elég, hogy magamba kell fojtanom a véleményemet, ha el akarom kerülni a veszekedést, még ráadásul elvárják, hogy az ő véleményüket képviseljem.




    És mennyivel jobban érzem magam, most, hogy ezeket így kiírtam magamból! Sokkal kevésbé idegesít már ez a sok minden, mint amikor elkezdtem ezekről írni. Még a közérzetem is jobb lett!

Tehetetlenség vagy önzőség?

    Gyávának és tehetetlennek érzem magam. Mit tudok tenni azzal, aki beteg, nagyon szenved, és nem is normális? Mit csináljak, ha segítségért kiált, és nem mondja el, hogy miben kér segítséget? Akinek hiába is férkőzök a bizalmába, hiába kérdezgetem, a saját képzelgésein kívül semmit sem tud elmondani, csak jajgatni. Sokan azt mondják, hogy egy ilyen helyzetben nem lehet javítani a másik ember helyzetén, nekem mégis lelkiismeret-furdalásom van. Valamiért úgy érzem, hogy talán mégis tudnék találni valamit, ami egy kicsit segíthetne. De félek odamenni hozzá, félek a reakcióitól, és talán a kudarctól is. És ami a legjobban bánt, hogy a saját gyávaságom miatt nem is teszek semmit. Mert sokkal kényelmesebb azzal elintézni, hogy rajta már úgysem lehet segíteni. Meggyógyítani már biztos, hogy nem lehet, de talán lehetne segíteni rajta.
    Kétségek között vagyok, mert nem tudom, hogy számítanak-e valamit egyáltalán az erőfeszítéseim, vagy pedig ugyanolyan rossz lesz minden, csak még én is rosszabb állapotba kerülök. Miért vagyok én ennyire gyenge?
    Mindig is büszke voltam arra, hogy nagyon együtt érző és empatikus vagyok. Mindig is túlzottan el tudtam képzelni mindenkinek a helyzetét. Ezek szerint én lennék a legalkalmasabb arra, hogy szenvedő embereken segítsek. És ez pont nekem nem megy. Rohadtul önzőnek érzem magam, amiért én folyton félrevonulok, amikor valakinek olyan segítségre van szüksége, amit csak olyan embertől kaphat meg, aki képes átérezni a helyzetét.

    Párom 92 éves nagymamájáról van szó. Ő külföldön dolgozik, és ebben nem tud segíteni. Anyósom foglalkozik a Mamával a nap 24 órájában, de egyre jobban ki van készülve. Türelme sincs már hozzá, mert se éjjele, se nappalja nincs, a Mama folyton nyög, jajgat és agresszívan viselkedik. Naponta sokszor hallgatom az olyan szintű kiborulásokat, ami engem is megvisel. Nagyon idegesít engem is az éjszakai, órákon át tartó nyögdécselés és jajveszékelés. Nagyon idegesít, de közben sajnálom is a Mamát. Néha már legszívesebben elmenekülnék itthonról.

Nappal és éjjel

Évek óta tapasztalom, hogy reggeltől késő délutánig minden különösebb ok nélkül ideges, nyugtalan és kétségbeesett vagyok, aztán ahogy közeledik az éjszaka, egyre inkább megnyugszom. Elmúlnak az aggodalmak, a szorongások, a légszomj, a remegés... Éjszaka biztonságban érzem magam, még akkor is, ha nem alszom, sőt még jobban, mintha aludnék. A gondolataim, érzéseim sokkal élénkebbek, és sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok, mint nap közben. Lehangoló, viszont megnyugtató és felszabadító érzés az a tudat, hogy mindenki alszik, senkivel nem kell találkoznom, senkinek nem kell megfelelnem, és bűntudat nélkül üldögélhetek a gondolataim között. Olyan, mint ha el tudnék bújni a világ elől, és egy kis lyukon kukucskálva figyelhetném a külvilágot.

     A nyugovóra térés nálam a holnapi nap túlélésére való felkészülést jelenti, nem pedig a megnyugvást. A lefekvés számomra a nyugalom és az idegeskedés közötti választóvonalat jelenti. Jön az alvás, amikor meggyőzöm magam arról, hogy nekem most aludnom kell, hogy nappal ébren legyek. Az éjszaka további részében többször felriadok hangokra, érzésekre, de legtöbbször én sem tudom, hogy mire. Talán leginkább arra, hogy "Úristen, hány óra van?!" És mindezt úgy, hogy reggel semmi dolgom nincs.Aztán reggel, mikor felébredek, az első gondolatom, hogy "na, tessék, már megint itt van előttem egy egész nap, amivel igazából nem sok mindent tudok kezdeni." Pedig állítólag úgy kellene, hogy "de jó, hogy kinyílt a szemem, és egy új nap kezdődik, amiben csodálatos dolgokat élhetek meg!" . Az tényleg szuper, hogy reggelente kinyílik a szemem, de ha a nap további részében szinte soha semmi nem történik, akkor ez természetessé és kevéssé válik.

Mégis mivel töltsem a napomat, ha se munkahelyem, se barátaim nincsenek, és még hobbim sincs? Ja, hogy találjak hobbit magamnak? Milyet? Mi van akkor, ha engem semmilyen magányos hobbi nem érdekel, csak az, hogy olyan emberekkel töltsem az időmet, akik szeretnek, akikkel jól érzem magam, és akik alkalmasak a közös időtöltésekre? Ötletem sincs, hogy milyen elfoglaltságot találjak magamnak, és igazából nem is az az életcélom, hogy egyedül tudjam magam szórakoztatni.
      Társas lény vagyok, akinek jelenleg problémái vannak a társas élettel. Viszont nagyon is igényem és szükségem van kapcsolatokra. Egy ingerszegény környezetben hogyan érezze jól magát az ember?

Az érett személyiség gondolkodása és viselkedése

Popper Péter szerint az érett személyiség gondolkodására és viselkedésére jellemző:

Különbséget tud tenni a tények és a vélemények között
- nem minden az, aminek látszik, aminek mondják, aminek hisszük…

Tiszteli a tényeket
- képes elfogadni azt is, ha azokon változtatni nem lehet

Képes elfogadni, hogy minden eredménynek megvan a „maga kihordási ideje”
- azaz nem lehet mindent azonnal megoldani, megváltoztatni
- képes az átmeneti bizonytalanságot is elviselni

Állandóan fejleszti az arányérzékét
- képes a tényleges súlyuknak, jelentőségüknek megfelelően értékelni az élet történéseit és az abban részt vevő elemeket

Mindig megpróbálja az élet eseményeiből a legjobbat kihozni
- a jóra fókuszál, nem ragad bele a múlt rossz történéseibe

El tudja fogadni az élet ellentmondásos dolgait
- Tudja, hogy az élethez hozzátartozik a fekete is, csak így lesz teljes a kép

El tudja fogadni és képes szeretni önmagát

El tudja fogadni saját ambivalens érzéseit
- Egyidejűleg utálhatom és szerethetem is ugyanazt az embert, dolgot

Tudja, hogy érzéseink sokfélék lehetnek, ezek ellen nem védekezhetünk, maguktól jönnek. Ám azt tudatosan eldönthetjük, hogy miként reagálunk rájuk. Ettől különbözünk az ösztönösen reagáló állatoktól.

Van elég önbizalma
- Nem kell állandóan bizonygatnia kifelé kiválóságát
- Nem várja folyton mások visszaigazolását
- Cselekedetei és viselkedése nem mások ítéletétől és véleményétől függ
- Bátran ki mer állni saját igazáért, el meri mondani véleményét

Képes elfogadni, hogy nem kell mindig mindenben egyetérteni, és a másiknak van joga mást gondolni
- A saját igazam vagy a másiké nem okvetlen jobb vagy rosszabb, csak más

Vállalja a felelősséget saját tetteiért és sorsának irányításáért
- nem hárít
- nem bújik el mások mögött, nem keres bűnbakot, és
- nem mástól várja a kész megoldásokat

Empatikus
- képes átérezni mások baját
- nem a saját maga számára jónak vélt megoldásokat erőlteti mindenáron másokra

Egyértelműséget és tiszta helyzeteket teremt maga körül
- nem tart bizonytalanságban másokat
- önmagáról és a világról alkotott nézetei nem tartalmaznak élesen ellentmondó elemeket

Önálló
- nem másoktól várja saját problémáira a megoldást
- képes önmagát ösztönözni és
- nem mások elismerésétől, motivációjától függ a teljesítménye

Kreatív
- az élet során felmerülő új vagy váratlan helyzeteket nem nehézségként vagy problémaként éli meg, hanem megoldásra váró feladatként

Képes célokat kitűzni maga elé
- és azok megvalósulásáért állhatatosan tesz is

Fejleszti önmagát
- tisztában van erős és gyenge pontjaival,
- nem másokat vagy a környezetét akarja állandóan, hanem előbb önmagában keresi a megoldást

Nyitott az újra
- rugalmasan alkalmazkodik az élet körülményeihez
- nem retten meg az ismeretlentől

Kiválóságra törekszik
- de tudja, hogy a tökéletes mindenben elérhetetlen

Jól tűri a kudarcot
- Tudja, hogy a kudarc nem tény, hanem érzés
- azt tükrözi, hogy állunk az eseményekhez, mit látunk meg belőle
- Levonja utána a megfelelő következtetéseket és megteszi a korrekcióhoz szükséges lépéseket

Érti a humort.

Honvágy és szomorúság

    Úgy érzem, hogy még mindig a sötétben tapogatózok. Folyamatosan próbálok megnyugodni, próbálok örülni, próbálok célokat kitűzni és terveket szövögetni. Néha felküzdöm magam valameddig, és úgy érzem, jó úton haladok. Aztán egyszer csak visszazuhanok a semmibe, ahol minden olyan értelmetlen, ahol a hatalmába kerít a szorongás és a szomorúság. Ahol minden egyes nap a túlélésről szól, és a reménykedésről. Ahol a maradék energiám is elszáll, ahol nehéz bármihez is hozzáfogni, ahol még gondolkozni sincs erőm. Nem tudom, hogy miben fáradtam el. Semmi komoly dolog nem történt. Csak azt érzem, hogy hiányzik valami. Nagyon.
      Nem ott élek, ahol szeretnék. Úgy érzem, hogy az otthonom nem itt van. A barátaim sem itt vannak, és a szüleim sem. Munkahelyem több hónapja nincs, és a párom is nagyon messze van. Egyáltalán nem tudom, hogy én miért itt vagyok. Miért nem élhetek én "otthon", ahol minden az enyém, ahol mindent úgy rendeztem el, ahogy nekem kényelmes és otthonos, és ahol azokkal az emberekkel töltöm az időmet, akikkel akarom. Ahol önálló vagyok és szabad.
 

  Hiányzik az egész lakásom, annak minden helyiségével, és a maga sajátos, hűvös és kellemes hangulatával. Ahol akárhová nézek, büszkeség és öröm tölt el. Ahová akkor és azt hívok meg, akit szeretnék. Ahol egyedül vagyok, ha akarok, és csak addig, ameddig akarok.
    Hiányoznak a barátaim és a szüleim. Szükségem van a nagy beszélgetésekre és a szeretetükre. Hiányzik az, hogy meghallgathassam őket, és hogy örömet okozhassak nekik. Egyszerűen hiányzik mindenki, akit szeretek.
    De én nem lehetek ott, mert "itt kell lennem". Elkülönítve mindentől és mindenkitől, csak mert nekem "itt van a helyem". De miért itt van a helyem, amikor a párom innen is 1000 km-re van?
    Évek óta küzdök a lakásomért. Már többször majdnem elvesztettem. 12 éve lett az otthonom, 6 éve küzdök érte, és 5 éve "ápolgatom". Mindig is az otthonom lesz, akárhogy is költözködök folyton ide-oda. Sehol nem fogom annyira otthon érezni magam, mint ott. Ehhez képest sohasem ott vagyok, hanem mindig szanaszét a nagyvilágban...
 
 

Motivációs videó

    A napokban találtam ezt a videót, ami sok mindenre ráébresztett. Sokáig úgy tekintettem az efféle videókra és egyéb üzenetekre, hogy ez a fajta életfelfogás "megadatik" egyeseknek, viszont nekem ez "nem jár". Egy ideje viszont sokat változott a gondolkodásmódom és az életfelfogásom, és teljesen máshogy fogom fel az ilyen üzeneteket, és az életet is. Ez a videó most engem egyszerre motivál és megrémít, reményt ad és aggodalmat, örömet és kétségbeesést okoz. Megértettem valamit, amit eddig még talán soha. Viszont rájöttem, hogy mennyire mélyen vagyok én most, még így is, hogy már rengeteget változtam. Nagyon kemény munka ezt a szintet elérni. De így, hogy látom, hogy mennyit és miért kell küzdenem, már sokkal könnyebb előre haladnom...

Gondolatok a fogfájás kínjai között

Most, hogy ilyen rohadtul fáj a fogam, sokkal ingerültebb és türelmetlenebb vagyok, mint általában. Sokkal jobban felhúz az emberi ostobaság, a képmutatás, a manipulálás, okoskodás, stb. Eddig sem értettem az embereket, de most sokkal jobban idegesítenek az érthetetlen dolgok.

   Ami a legeslegjobban bosszant, hogy mi a büdös francért kell  nekem negyedévente őrjöngeni egy hétig a fájdalomtól. Miért a fogfájás és az újabb fogfájástól való rettegés tölti ki a fél életemet? Mert hogy rosszak a fogaim?? Mi a francért rosszak, amikor mindig rendszeresen mostam? Aki életében még egyszer sem mosott fogat, annak miért hibátlan az összes foga? És ilyenkor rám nyomják a bélyeget, hogy elhanyagoltam a fogaimat, nem mostam fogat rendszeresen, sok édességet ettem, stb. Érdekes, hogy sokaknak nem kell soha fogat mosnia, zabálhatja folyamatosan az édességet, és nem kell soha fogorvoshoz sem mennie, akkor is jók a fogai. Hogy én meg miért nem megyek még időben fogorvoshoz? Minek menjek, amikor mindig csak azután van baj a fogammal, miután hozzányúlnak. Amíg csak lyukas, addig nem fáj. Ahogy kifúrják és betömik, onnantól kezdve rendszeresen fáj, és begyullad. Ha kihúzzák, akkor sem lesz jobb, mert akkor meg a sebbel szenvedek minimum 1 hétig, és utána általában kiderül, hogy hupsz, benne maradt egy szilánk... És még hosszan sorolhatnám a különböző fogászati-szájsebészeti problémákat, amikbe eddig majdnem minden fogkezelésem után belefutottam. Ígyis-úgyis szenvedés a vége, akkor meg miért legyen mindig egyel kevesebb fogam? Akkor inkább maradjon bent, és legalább akkor nem kell szégyenkeznem, hogy nincs pénzem új fogakra. Ezek után jogosan szegezik nekem a kérdést, hogy miért nem megyek el másik fogorvoshoz. Erre még mindig csak azt tudom mondani, hogy kb. 6 fogorvos kezelt eddig. Egyikük sem tudta megcsinálni úgy, hogy ne szenvedjek vele tovább.

    Amikor már napok óta erős fájdalomcsillapítókon élek, és nem hatnak még azok sem, közben nem tudok aludni, nem tudok enni, és nem vagyok képes semmit sem csinálni, olyankor előtörnek bennem a negatív érzések. Az irigység (hogy nekik nem fáj a foguk), a düh (hogy ítélkeznek felettem és már megint okoskodnak), a harag (hogy nem értik meg a fájdalmamat), az elkeseredés (hogy nekem ez a sors jutott),  az értetlenség (hogy mindenki más elmegy a fogorvoshoz, ha fáj a foga, hipp-hopp megcsinálják neki, aztán mosolyogva, vidáman hazamegy, és boldogan él tovább). Próbálom én a legpozitívabban felfogni a helyzetet, de a fájdalom annyira erős, hogy minden gondolatomat leköti, és sokszor az őrület határán állok.

     Amikor van egy kis erőm a fájdalmon kívül még mással is foglalkozni, olyankor jövök rá, hogy engem mennyire idegesítenek a fájdalom mellett olyan apróságok, amiken aztán végképp nem kellene bosszankodni, de mégis idegesít. Hogy például az Éjjel-nappal Budapest rajongói között mennyi idióta ember van, akik azon veszekednek, hogy egy szereplő miért viselkedett úgy, ahogy. "Húú, de utálatos ez a Maja, folyton a Marci és Evelin közé akar állni, de most Marci és Evelin megint összejöttek! Győzött az igazság! Jeeee!!! " És aztán alatta a mocskolódó kommentek, hogy az Evelin mennyire unalmas, és hogy mennyire rossz ember az, aki a Maját szidja. Akik nem ezen harcolnak, azok szerint undorítóan sovány az egyik, undorítóan kövér a másik, a harmadiknak buzi feje van, stb. Én meg a rettenetes fájdalmaimmal (és a többi egyéb bajommal) azzal szembesülök, hogy szinte senkinek sincs az életben semmi problémája, azon kívül, hogy a Maja az utálatosabb, vagy az Evelin.
   

 Ugyanúgy idegesítenek például a mai "hírességek" posztjaihoz fűzött kommentek. Értem én, hogy szeretünk valakit, de miért kell nyelvlógató kiskutya módjára lihegni minden egyes megnyilvánulása után? Az emberek képesek egy-két elvüket is félredobni csak azért, hogy a sztáruknak hízelegjenek? Ha valamit eddig helytelennek tartottunk, viszont a "sztárunk" máshogy csinálja, akkor hirtelen mi is elkezdünk helyeselni, úgy gondolkodni és úgy viselkedni? Kiír valami poénos dolgot, amit ugyan viccesnek szánt, de mégsem az, és erre jön a sok nyelvlógató komment, hogy: "Húúú, Tibikém, nem semmi vagy!" "Sírok a röhögéstől!" "Ááááá, jót nevettem!" "Vééégem van!" és a "jajj, tényleg szakadok a röhögéstől" féle kommentek. És akkor még nem kezdtem el a "Tibikém, miért nem válaszolsz az üzenetemre?" féle témát.

    Még fogfájás nélkül is fájdalmas belegondolni, hogy az emberek milyen szinten képesek folyamatosan eldobálni az elveiket, és négykézláb csúszni-mászni a példaképük után. Tizenkét évesen én voltam az iskola szégyene, hogy nincsen példaképem,  és nem vagyok a rajongója egyik együttesnek sem. Abban az időben még szégyelltem magam emiatt, de ma már örülök neki, hogy nem tartozom közéjük.
 

Eltérő vélemények, viták, avagy ki gondolkodik rosszul?

    Rendszeresen használjuk a "hülye" szót másokra. De igazából ki számít hülyének? "Ez hülye, az hülye, ezek hülyék, te hülye vagy". Ezek szerint mindenki hülye, csak az nem, aki mondja ezt másokra? Valóban hülye a másik, vagy csak máshogy gondolkozik, mint mi? Mi számít abnormális gondolkodásnak, és mi számít helyesnek?
    Nap mint nap találok az interneten fórumokat, ahol a két ellentétes vagy különböző véleményű csoport csépeli egymást, és nem tudják elfogadni, hogy a másik tábor máshogy gondolkozik, mint ők. De ki honnan tudja, hogy másoknak miért más a véleménye egy adott témáról? Mire jó ez az arrogáns hangvétel egy-egy fórumon? Miért akarjuk ráerőltetni vadidegen emberekre a véleményünket?
    Miközben a fekete és a fehér veszekszik, mit csinál a zöld, a piros vagy a kék? Talán csendben olvasgatja a feketék és a fehérek összecsapását, és azon töpreng, hogy ő miért van egyedül a kék csoportban? Ha a kék is beszáll egyedül a harcba, akkor vajon a feketék és a fehérek leszúrják, vagy pedig kialakul egy kék csapat is?

 Nagyon sokszor úgy érzem, hogy egyik táborral sem értek egyet, vagy pedig mindkettőnek igazat adok. Azt viszont általában nem értem, hogy miért vagyok még itt is egyedül a véleményemmel. Vajon az én véleményemet hányan osztanák, ha beszállnék én is a vitába? Én persze inkább nem szállok be, mert nincs kedvem kikiáltani magam a főhülyévé. De vajon hányan vannak még így ezzel? Az én csoportom a beszariak és a gyávák csoportja? Vagy egyszerűen csak itt vannak a békés és a bölcs emberek?                                    

    Akármi is a válasz ezekre a kérdésekre, én úgy érzem, hogy nem baj, hogy ott vagyok, ahol. Túl sokat foglalkoztam már azzal is, hogy aki lehülyéz a gondolkodásom miatt, annak vajon igaza van-e. Az lett a vége, hogy már nem volt konkrét véleményem szinte semmiről. Pedig nem derült ki, hogy valójában melyikünk volt a hülye az adott szituációban. Az is lehet, hogy egyikünk sem. Viszont az sem utal valami magas bölcsességi szintre, ha valaki csak a saját véleményét tartja helyesnek, és hülyének tart mindenki mást. Hát, erre is túl későn jöttem rá, de nem baj. Ha lassan is, de legalább fejlődök.
 

A romlott világ és az önbecsülés

   

Egy pár napja kezdek rájönni, hogy minél jobban szétnézek a világban, annál jobban meg vagyok magammal elégedve. Eddig csak felbosszantott az emberek gonoszsága és ostobasága. Az az igazi haragot bennem viszont nem is ezek az emberek okozták, hanem inkább én saját magamnak, azzal, hogy magammal sem voltam tisztában. Üveges szemmel, értetlenül néztem a káoszt körülöttem, nem értettem az emberek viselkedését, és egyre jobban szégyelltem magam, amiért nem találtam meg senkivel a közös hangot. Persze, a szemétkedős nagypofájú csoportoknak kitűnő célpont egy ilyen ember, főleg, ha még el is lehet                                                  hitetni vele, hogy ő valójában hülye, idegesítő és utálatos.
 

Az iskolás éveim alatt fokozatosan tűnt el az önértékelésem, mert túl sokan utáltak ahhoz, hogy másban keressem a hibát. A munkahelyeken szerencsére már jobb volt a helyzet, de valamiért a legelviselhetetlenebb emberekkel mindenhol nekem volt a legnagyobb problémám. Sokáig nem értettem, hogy miért én állok mindig az összeütközések középpontjában, de már kezd világossá válni. Ha valaki belém kötött, rögtön feltörtek a múlt sérelmei, és ott lebegtek előttem a kérdések, hogy "Már megint engem kell utálni? Már megint én lógok ki a sorból? Most megint engem akarnak tönkretenni? stb. Ilyenkor beindult nálam a kétségbeesett védekező mechanizmus, és olyan tomboló harag sugárzott belőlem, ami még azokat is elijesztette, akik addig még nem utáltak. Ilyenkor a lehető legfeleslegesebb mondat, ami elhangozhat, a "Ne vedd magadra!" és a "Ne foglalkozz vele!". Miért ne venném magamra? Hát, velem csinálja! És ilyenkor az ember tovább tépelődik, hogy "mi a hiba bennem?" És nem veszi észre, hogy egyetlen hatalmas hibája van: magával sincs megelégedve, mert már 10-20 éve elhitették vele, hogy egy értéktelen, utálni való senki.
    Egy egészséges önbecsüléssel rendelkező ember viszont könnyedén meg tudja oldani a problémát. Először is azzal, hogy nem kezdi el magában keresni a hibát, hanem tudja, hogy a másiknak vagy rossz napja van, vagy csak egyszerűen ilyen beállítottságú. És innentől már könnyű dolga van, ő dönti el, hogy jól kiosztja a kötekedőt, és elégedetten tovább lép, vagy csak egyszerűen ráhagyja, mert tudja, hogy az illető vagy ideges, vagy csak simán idióta.

    15 évnyi tépelődés és önmarcangolás után rájöttem, hogy értékes és szerethető ember vagyok. Az, hogy nem tudtam megérteni és kezelni a rosszindulatú embereket, az nem hiba, hanem hiányosság. Nem hiba az, hogy a mi családunkban csak az önzetlen szeretetet és igazságosság létezett, és Anyukámék nem tudtak felkészíteni az emberek mocskos szemétségeire. Hogy én túlérzékeny vagyok, az sem hiba, hanem beállítottság. És büszkén merem kijelenteni, hogy a 15 évnyi gonoszság tömény elviselése után ugyanolyan tiszta szívű ember maradtam, mint gyerekként voltam. Nem rontott meg a világ, csak még jobbá tett! Most már még inkább küzdök az igazságért, és azért, hogy még inkább kilógjak a sorból! Túl sokáig próbáltam magamban elnyomni a jót. Most már kiemelni fogom. Tudom, hogy a jóérzésű emberek ezért értékelni fognak, és már csak ez számít. Nem akarok már soha többé a világnak megfelelni. A világ legyen értem, és ne én a világért!!!

Tudatszintek - A tudatosság különböző szintjei

David R. Hawkins az „Erő kontra erő” című könyvében részletesen ír a tudatosság különböző szintjeiről, ő a következő sorrendben határozta meg ezeket: szégyen, bűntudat, fásultság, bánat, félelem, vágyakozás, harag, büszkeség, bátorság, páratlanság, hajlandóság, elfogadás, ésszerűség, szeretet, öröm, béke és végül megvilágosodás. Ez az osztályozás segít arról tájékozódni, hogy hol is helyezkedünk el ezen a lépcsőn, de nem csak egyéni, hanem társadalmi szinten, ország szinten vagy épp emberiség szinten...
           Tovább a cikkre!

( Forrás:  filantropikum.com )

Étkezési etikett - kritika

    Egy ideje rendszeresen visszatérő téma nálunk (párom szüleinél lakom) az etikett. Mit illik késsel-villával vagy kanállal enni, hogyan fogjuk a kést és a villát, hogyan fogjuk a borospoharat, stb. A helyzet az, hogy engem teljesen hidegen hagy, hogy mit hogyan illik enni, főleg otthon. Vendégségben nyilván kulturáltabban viselkedek minden téren, de a legnevetségesebb illemszabályokat nem fogom betartani. A szüleimnek sem az volt az elsődleges annak idején, hogy engem megtanítsanak aprólékosan az étkezési etikettre, főleg úgy, hogy ők sem ismerték ezeket a szabályokat. Nálunk mindig is a szeretet és a kényelem volt az elsődleges ebéd vagy vacsora közben, nem pedig az, hogy villával, késsel vagy kanállal eszünk-e. Voltak azért kisebb próbálkozások, mint például hogy a családfőnek illik szedni elsőnek az ételből. De ez sem működött nálunk, mivel Apukám sosem szeretett elsőnek szedni.

    Értem én, hogy szép és jó dolog az etikett. De ez inkább azoknak az embereknek hasznos, akik például rendszeresen elegáns éttermekben étkeznek, vagy akiknek fontos, hogy műveltnek, intelligensnek látsszanak. Fontos lehet az etikett nagyon sok szituációban, még egy teljesen átlag embernek is. Természetesen nem mindegy, hogy egy disznó módon kézzel-lábbal zabáló, vagy egy kulturáltan, szépen étkező emberrel ebédelünk együtt. De! Ne feledjük, hogy sokan nem úri családba születtek, sőt, még talán nem is átlagosba. Viszont a legalapvetőbb illemszabályokat betartva is lehet kulturáltan, megbotránkoztatás nélkül enni.

    Ezt a témát azért kezdtem elemezgetni, mert ma például vita alakult ki arról, hogy a pörköltet mennyire nem illik kanállal enni. A mondat, ami kiakasztott, hogy "Jegyezd meg, hogy kanállal sohasem eszünk pörköltet!" De miért nem?? Mert ez az etikett? Hát, miért egyek én otthon késsel-villával egy szaftos ételt? Vagy bármi mást, amit nekem kényelmesebb kanállal enni. Miért kell nekem bénáznom a bal kezemben lévő villával egy szaftos étel miatt? Mert hát a jobb kezembe meg kés kell a kovászos uborka darabolásához, amit meg egyértelműen késsel-villával kell eszegetni. Hogy legszívesebben hogyan oldanám én ezt meg? Fognék egy jó mély tányért (nem ám laposat, amit az etikett előír), kanállal szépen megeszegetném a pörköltet, a szabad kezemben meg fognám az uborkát, és harapnám mellé. Aztán az uborka levét jól kiinnám a kistányérból. Így, bizony!

    Ugyanez a helyzet például a rántott hússal is, amit meg nem illik előre feldarabolni. De ha nekem kényelmesebb előre feldarabolni, aztán kényelmesen villával megenni, akkor minek vacakoljak én a falatonként késsel-villával való darabolgatással? Azért, hogy lássák, hogy én bizony tudom az etikettet? Nekem nem fontos, hogy mások engem így lássanak. Nem vagyok egy fontos ember, és nem is járok annyira előkelő helyekre, fontos emberek közé. Egyen késsel-villával az, aki szeret vagy akar úgy enni.

    Eddig a csúcs, ami még ezeknél is jobban kiverte nálam a biztosítékot, mikor régebben egy albérlőm (!!!) kioktatott arról, hogy mennyire nem illik sokat szedni a tányérba, és elrakni későbbre a maradékot, amit nem bírtam megenni. Mert hogy miért nem szedek egyszerre keveset, és többször. (Mindezt a saját lakásomban.) Hát, azért nem, mert én szeretek sokat szedni, és szeretem a maradékot 2 óra múlva megenni. És? Mi a probléma?

    Szóval, annyira fontos téma lett körülöttem mostanában az étkezési etikett, hogy letöltöttem erről egy jó hosszú dokumentumot. Egészen elképesztő illemszabályokkal találkoztam, aminek a nagy része egyenesen nevetséges és felesleges is. Már csak azért is, mert az emberek többsége ezeknek a negyedét sem tartja be, sőt, még csak nem is tud róla! Nézzünk egy-két példát:

• A kanalat sohasem teljes egészében vesszük a szánkba.
• A kanalat nem illik színültig meríteni.
• A kés sohasem érintheti a szájat.
• A kéz, amelyikben az evőeszköz van, sohasem érintheti az asztalt.
• Egy evőeszközzel való étkezéskor másik kézfejünknek a tányér mellett, az asztalon kell lennie.
• A tányért nem illik megérinteni, kivéve a levescsésze, amikor kiisszuk...
• Hosszú lista van arról, hogy melyik ételt hogyan kell kiszedni és megenni.
• Külön szabályok vonatkoznak arra, hogy evés közbeni kis szünetkor mikor, hová és hogyan tegyük le az evőeszközt.

Ezek után felmerül a kérdés, hogy melyek a sok közül azok az illemszabályok, amiket mindenképpen illene betartani, és mi az, ami még elhagyható. Ami még érdekes, hogy az illemmel foglalkozó emberek között is néha elég nagy vitatéma, hogy mit hogyan illik. Az egyik így tudja, a másik úgy tudja, a harmadik egyáltalán nem tudja. Akkor most nekem miért is kellene ezzel foglalkoznom? Amíg az emberek ezzel vannak elfoglalva, és megbotránkoznak egymás tudatlanságán és illetlenségén, addig én nyugodtan megeszem kanállal a pörköltemet, feldarabolom a rántott húsomat, és kiiszom az uborka levemet!



 A képen látható jelzések viszont különösen tetszenek. Szeretem a szép és rendezett dolgokat, és ennek még értelme is van.

A múltban élek?

    Gyerekkorom óta kísért a probléma, hogy képtelen vagyok szétválasztani a múltat, a jelent és a jövőt. A jelent sosem tudom igazán értékelni, a múltba folyton visszavágyom, a jövőt pedig teljesen kilátástalannak látom. Úgy érzem, hogy nekem a múltban kellene élnem, a jelenem pedig már a jövő, és jövő meg nincs.

    Folyton úgy érzem, hogy a több évvel ezelőtti életem sokkal szebb volt a mostaninál, pedig akkor sem éreztem magam sohasem igazán boldognak. A múltban sem voltam megelégedve a jelennel. Viszont utólag mindig úgy tűnik, hogy márpedig az akkori életem igenis szép volt, és nem értékeltem eléggé. Néha elgondolkozom azon, hogy az életem vajon egyre rosszabb-e, vagy pedig csak mindig utólag veszem észre a múltban a szépséget, amit akkor nem láttam. A helyzet mindenképpen kétségbeejtő, mert az éveim szaladnak, és én az egész életemet kesergéssel és felesleges agyalással töltöm, holott a jelek szerint semmi baj nincs /nem lenne/ az életemmel.

    A jelen számomra mindig egy nagy csalódás. Szinte mindennap sóvárgok a múlt után, és ilyenkor mindig az a kérdés fogalmazódik meg bennem, hogy "Hol rontottam ennyire el?" A jelen számomra mindig a várakozás állapota. Várok arra, hogy leteljen a munkaidő, várom hogy eljöjjön a szabadnapom, várom, hogy eljöjjön a szabadságom. Várom, hogy megoldódjanak a problémáim, hogy megtaláljam az életem értelmét, hogy meglássam a napjaimban a szépet. És amíg várakozok, az éveim elrepülnek.

    A jövőt ezek után el se tudom képzelni, mert úgy érzem, hogy ha ez így megy tovább, akkor az egész jövőm semmi másról nem fog szólni, csak az öregedésről, az idő múlásáról, és az önmarcangolásról, hogy hová tűntek a fiatal éveim, és miért nem tudtam élvezni az életet.

   A megoldást már félig-meddig látom. A múltba nem visszavágyni kell, hanem örülni a gyönyörű emlékeknek, és nem azon szomorkodni, hogy életem egyik-másik időszakának miért lett vége. A jelenben terveket kellene szövögetni és célokat kitűzni a jövőre, és azon dolgozni, hogy ezek a célok megvalósuljanak. Ezután a jövőt sem látnám kilátástalannak, és a jelent is tudnám értékelni és az életet élvezni.
    Ez mind szép és jó, de milyen célokat tűzzek én ki a jövőre? Eddig sem tudtam soha, hogy mit szeretnék. Ha véletlenül találtam is egy életcélt, akkor akkor azt vagy nem sikerült elérnem, vagy ha el is értem, esetleg jó úton haladtam a céljaim felé vezető úton, akkor hamarosan visszazuhantam oda, ahonnan elindultam. Rosszabb esetben még azt is elvesztettem, amit addig már elértem, és kezdhettem mindent a nulláról, esetleg a mínuszról. Szomorú és elgondolkodtató tény, hogy amíg másoknak 27 éves korára már van gyereke, szerető férje, szép otthona és boldog élete, addig nekem se férjem, se gyerekem, se boldog életem nincs, hanem még mindig mindennek az újrakezdésénél tartok, ami után mindig több évbe telik, mire eljutok valahová. Persze, küzdeni kell. Haladni előre, mászni felfelé. De a törött lábú, rozoga, magas létrára nem sok kedve van az embernek felmászni, ha tudja, hogy valószínűleg úgyis leesik róla...

 

Kezdő gondolatok

    A legelső probléma, amibe már így a blogírásom elején beleütköztem, hogy rájöttem, nem is olyan egyszerű blogot írni. Mivel még kezdő vagyok ebben, elég nehezen megy még a blog kinézetét is széppé tennem. A fejléccel, a színekkel és az elrendezéssel töltöttem egy egész napot, és még mindig nem vagyok elégedett. Sebaj, előbb-utóbb úgyis rájövök, hogy mit hogyan kell itt csinálni. :-) A másik kérdés, amin még töröm a fejem, hogy naplószerűen írjam-e az eseményeket, vagy csak konkrét témákról írjak. Azt sem tudom, hogy leginkább magamnak írjam, vagy leginkább másoknak. Nem tudom, hogy egy történés, ami engem foglalkoztat, az mást is érdekelni fog-e. Ráadásul úgy érzem, hogy elég kemény témába kezdtem bele. Ami a fejemben már megszületett, azt elég nehéz lesz összefüggő, leírt szöveggé alakítanom.
    Nem szeretném, hogy a blogom túlzottan negatív hangvételűre, vagy panaszkodósra sikerüljön. De ez a blog legfőképpen a problémákról fog szólni, nem pedig a vidámságról és az életörömről. Viszont az én gondolkodásmódom erősen eltér az átlagostól, ezért bízom benne, hogy akadnak majd olyan emberek, akik nem csak a negativitást és a panaszkodást fedezik fel benne, hanem érdekesnek találják a gondolatmenetemet, a személyiségemet és az emberekről alkotott képemet.

BEMUTATKOZÁS

A nevem Dorina, 27 éves vagyok.

     Már kicsi korom óta folyamatosan problémáim vannak az emberekkel, a konfliktuskezeléssel, és az önismerettel. Én mindig mindenhol egy különc voltam, akit vagy mások nem tudtak elfogadni, vagy én nem tudtam elfogadni másokat. Miután befejeztem a középiskolát, ez a probléma jelentősen mérséklődött, de nyomokat hagyott maga után. A középiskolás éveim után kezdtem felfedezni önmagam, és rájöttem, hogy nem én voltam sohasem az elviselhetetlen, csak egyszerűen más voltam, mint a többiek. Sokkal érzékenyebb voltam mindenkinél, mindenféle érzést sokkal intenzívebben éltem meg, mint mások. Ha megbántottak, teljesen összetörtem. Viszont ha békülést kezdeményeztek vagy bocsánatot kértek, azonnal elfelejtettem minden sérelmet, amit okoztak nekem. Mindig naiv voltam, elhittem mindenkinek mindent. Szeretetre vágytam, és csak az álszeretetet, a kihasználást, és a képmutatást kaptam meg. Ha bántottak, sohasem tudtam megvédeni magam. Én lettem a célpont a rossz emberek számára, akikben az tartotta az életet, hogy egy náluk gyengébbet minél jobban a földbe tiporjanak. Egy idő után én is elhittem, hogy én egy szerethetetlen ember vagyok, és ez csak még inkább rontott az egyébként is kevés önértékelésemen. Kellett egy teljes összeomlás, és aztán egy környezetváltozás, hogy rá tudjak jönni, hogy én mekkora barom voltam. Nem én voltam a rossz, hanem mindenki más, aki ezt tette velem.

     Azóta már tisztában vagyok az értékeimmel, és tudom, hogy én egy szerethető, jólelkű, tiszta szívű ember vagyok, akinek csak meg kellene találnia és elfogadnia önmagát. 

     Középiskolás éveim után elkezdtem nálam jóval idősebb és tapasztaltabb emberekkel megismerkedni, akik elfogadtak, szerettek, és tudatosították bennem, hogy értékes ember vagyok. Ezek többsége barátsággá alakult, és én végre szeretni való embernek éreztem magam. Viszont itt jelentkezett a következő probléma: a barátaim 90 %-a férfi volt. Arról, hogy férfi és nő között lehet-e barátság, mindig is úgy gondoltam, hogy lehet! Mert én minden férfi barátomat CSAK barátnak képzeltem el. Nagyon közel engedtem őket magamhoz, de soha nem tűrtem el, hogy túllépjék a határt. Ezt meg persze minden férfi máshogy reagálja le. Van, aki örökre eltűnik. Van, aki a végtelenségig próbálkozik, és ha nem jönnek be a számításai, akkor bosszút áll... A kérdés, amit még azóta is kutatok, hogy van-e olyan férfi, aki elfogad engem csak barátnak, és aztán nem kell a későbbiekben a "lassú víz partot mos" féle stratégiával szembesülnöm.

BEVEZETÉS

Üdvözlök minden Kedves Olvasót!

Életem során nagyon sokat gondolkozom azon, hogy ki vagyok én valójában.
Régóta foglalkoztatnak a következő kérdések:
      Mit látnak belőlem mások?
      Ki szeret engem igazán?
      Ki az, aki csak kihasználni akar?
      Kiben bízhatok, és ki akar engem befolyásolni, manipulálni?
      Kik az igazi barátaim?
      Hogyan döntsek helyesen?
      Mi az, amiben változnom/változtatnom kell?
      Hogyan lehetnék boldog?
Ezekre a kérdésekre még soha nem találtam egyértelmű választ. Az is lehet, hogy nincs is. Valószínűleg én teljesen máshogy élem meg a dolgokat, és máshogy fogok fel mindent, mint egy átlag ember. Amire rájöttem, hogy én a "nem látom a fától az erdőt" típus vagyok, akinek csak az "igen vagy nem", "fekete vagy fehér", "jó vagy rossz" létezik. A gondolkodásmódomnak ezen részén már sokat változtam, de úgy érzem, hogy valami még hibádzik, mert nem jutok egyről a kettőre rengeteg kérdéssel kapcsolatban.

Ezt a blogot azért hoztam létre, mert abban bízom, hogy ha leírom a bennem kavargó kérdéseket és a dolgokról kialakult véleményemet, akkor egyre tisztábban látok majd mindent. A hozzászólásokat is szívesen fogadom, mert azok is segíthetnek más nézőpontból látnom a világot.