Mindennapos idegbaj

    Vannak napok, mikor az ember úgy érzi, hogy szinte minden idegesíti. Azt veszi észre, hogy az egész napja csak bosszantó dolgok sorozatából áll, és szinte szünet nélkül, folyamatosan jönnek az idegesítőbbnél idegesítőbb történések, amiken egyszerűen sehogy sem tud felül kerekedni. Ettől már csak az a rosszabb, ha ez nap mint nap megismétlődik, és az ember tudja, hogy ez nem egy pillanatnyi állapot, hanem állandó, és a többsége ellen nem is tud tenni. Legtöbbször nem nagy dolgokról van szó, hanem apróságokról, de amikor
heteken-hónapokon keresztül folyamatosan ezekkel találom szembe magam, az már igencsak az őrületbe kerget. Az idegbajt az is csak fokozza, hogy elkezdek azon gondolkozni, hogy miért kell ennek így lennie, és hogy miért viselem én ennyire nehezen ezeket a dolgokat.

    Rengeteget számít az, hogy az embernek hogyan indul a napja. Hogy közvetlenül ébredés után mik az első gondolatai. Nekem például majdnem minden napom úgy indul, hogy a három kutya heves és hangos ugatására ébredek. Ami még nem is lenne akkora baj, ha idő előtt abbahagynák, de sokszor 10-20 percig is eltart a műsor. Mire abbahagyják az ugatást, addigra én már kész idegroncsként kelek ki az ágyból. Utálom, amikor valaki vagy valami nem hagy aludni!!

    Kibotorkálok félkómásan wc-re és aztán megmosdani, és ha véletlenül nem csukom be a szobaajtót arra a pár percre, rögtön bent terem az összes kutya, holott nagyon jól tudják, hogy a szobámba tilos bemenniük! Két éve szagolom miattuk a húgyszagot, mert nyilván nem volt elég nagy az udvar, és feltétlenül a szőnyegre kellett hugyozniuk. Amit persze már soha többé nem fogunk tudni kitakarítani a szőnyegből, lecserélni meg egyelőre nincs pénz.

    Amióta ideköltöztem párom családjához, mindennapos probléma volt, hogy a Mama minden alkalommal lepisilte a wc-ülőkét. Rengetegszer beleültem, mire meg tudtam szokni, hogy az ülőkét minden használat előtt
le kell takarítani. Ha nagyon sürgős volt, és már nem volt időm rá, akkor állva kellett elvégeznem. Semmi keresnivalója a pisinek a wc-ülőkén!!
    Amióta Mama legyengült, és már nem tud kijárni a wc-re, azóta szobavécét használ. Belőle az edényt meg anyósom már többször úgy ürítette ki, hogy megint csak ott találtam a cseppeket az ülőkén. Meg még a földön is, ahol sokszor mezítláb járok. (Persze ezt a wc-t Mamán kívül csak én használom, anyósomék a lenti wc-t használják, szóval ez is csak engem idegesít.)

   Én szeretem az állatokat. De itt a kutyák néha nagyon idegesítenek. A reggelinek is úgy tudok nekiállni,
hogy miközben pakolok ki a hűtőből, erősen oda kell figyelnem, mert a legnagyobb kutya lelopja a kaját az asztalról. Ami még ennél is nagyobb pofátlanság, amikor kipakolás közben a kezemből szedi ki az ételt! Én ezt nem vagyok képes eltűrni, és nem is akarom!! Aztán evés közben odaül, és kinézi a számból az ennivalót, eközben nyitott szájjal, 30 cm távolságról liheg az arcomba. Evés közben nem bírom elviselni a kutya szájszagát! Az is idegesít, hogy rajtam kívül senkit nem zavar a kutyák viselkedése, így senki nem is tesz ellene semmit. Én meg nem nevelhetem más kutyáit. Az is nagyon zavar, hogy haragszom a kutyákra. A kutyákat szeretni kell, és nem folyton haragudni rájuk. Mégis úgy érzem, hogy a harag nálam erősebb a szeretetnél. Utálom ezt magamban.

    Emellett nagyon bosszant ez a szörnyű Dankó Rádió, amit anyósom minden reggel bekapcsol itt Mamának, és egész estig mennek jó hangosan a keserves magyar nóták, népdalok, cigányzenék és egyéb
siralmak, amitől nekem már 10 perc után elmegy még az életkedvem is. Ráadásul teljesen értelmetlen ezt állandóan nyomatni, mert Mama sajnos annyira rosszul van, hogy valószínűleg fel se tűnik neki, hogy zene szól. Viszont engem meg ki lehet kergetni ezzel a világból!

    Eközben idegesít, hogy a Mama a szomszéd szobában folyamatosan jajgat, nyögdécsel, és bizonyos szavakat, mondatokat ismételget szinte megállás nélkül, folyamatosan, órákon keresztül. Sokszor még éjszakára sem hagyja abba, mert még altatóval sem tud rendesen aludni. Ha elalszik, akkor is általában felébred három óránként, és addig jajgat és szólongatja kiabálva anyósomat, amíg fel nem kelek, és le nem megyek felébreszteni mindenkit. Ahogy bebotorkálok anyósomék szobájába a sötétben, megint az összes kutya hatalmas ugatásban tör ki, mert hogy ők is ott alszanak. Erre meg még apósom is felébred, aki minden reggel hajnalban megy dolgozni, és sohasem tudja kipihenni magát. Nem elég, hogy engem rohadtul bosszant az éjszakai randalírozás, még másokat is ki kell vernem az ágyból. Általában késő estig hallgatom, ahogy anyósom veszekszik és kiabál a Mamával, ami részben érthető is, mert ez a helyzet neki a legkimerítőbb. Ilyenkor meg sajnálom mindkettőjüket, és egyben haragszom is rájuk. Közben magamra is haragszom, mert nem tudok segíteni egyikükön sem, pedig valószínűleg tudnék valamennyit, ha igazán összeszedném magam. Legutóbb már írtam erről, hogy nem értem, hogy nekem ez miért nem megy, vajon a tehetetlenség vagy a félelem gátol meg ebben? Ez a tanakodás arra ösztönzött, hogy tegyek egy próbát. Maximálisan odatettem magam fél éjszakán keresztül. Végül sikerrel zártam a napot, Mama megnyugodott és elaludt. Büszkeséggel és nagy örömmel töltött el, hogy én erre mégiscsak  képes voltam. Örültem, hogy valamivel közelebb kerültem a megoldáshoz, és végre elégedetten tudtam lefeküdni aludni. Másnap viszont már úgy éreztem, hogy nekem ehhez a jövőben nem lesz energiám.

    Nagyon, de nagyon idegesít és bánt, hogy van egy lakásom 300 km-re innen, ami csak az enyém, ahol minden az én kényelmemre és igényeimre van kialakítva, és én nem élhetek benne. Mert nekem itt kell élnem anyósoméknál. Úgy, hogy párom nincs is itt, mert külföldön dolgozik. Rengeteg dolog zavar itt, ami miatt nem tudom ezt a házat igazán az otthonomnak érezni. Itt szinte semmi sem az enyém. Senki nem akar hallani se róla, hogy én akár csak 2 hétre is "meglátogassam" a saját lakásomat. Mert hogy ott a legutóbb is hülyeségeket csináltam, rossz társaságba keveredtem, stb. Valóban. Viszont az embernek tanulnia kell a hibáiból, nem pedig elzárni őt a hibázás lehetőségétől. Meg kellene értenie mindenkinek, hogy én nem érzem
jól magam ketrecbe zárva. Nem érdekel, hogy ki mennyire fél attól, hogy én majd hülyeségeket csinálok. Eddig hagytam magam elzárni a külvilágtól és a számomra fontos emberektől, dolgoktól. Eddig úgy éltem, ahogy mások akarták. Fogadják el, hogy most már úgy akarok élni, ahogy nekem jó. Hamarosan haza fogok utazni, bármennyi akadályt is állítsanak elém!

    Az sem szolgálja a nyugalmamat, hogy anyósomék sohasem fogadják el az én véleményemet. Anyósom gondolkodása erősen eltér az enyémtől, ráadásul ő nem tudja elfogadni, ha valaki más véleményen van.
Nagyon szilárd véleménye van a dolgokról, és meg van győződve róla, hogy csak az övé a helyes. Én meg elég bátortalanul alkotok véleményt bizonyos dolgokban, de ha valamiről véletlenül határozottan meg vagyok győződve, akkor elég sokszor nekem esik azzal, hogy nekem nincs a helyén az agyam. ( Erről is írtam már régebben, és itt is feltenném ilyenkor a kérdést, hogy aki ilyet állít rólam, az miért van arról meggyőződve, hogy nem ő a hülye, hanem én? ) Nagyon sok itt az olyan helyzet, amit nem értek, és amit én máshogy látok, mint ők. Nem elég, hogy magamba kell fojtanom a véleményemet, ha el akarom kerülni a veszekedést, még ráadásul elvárják, hogy az ő véleményüket képviseljem.




    És mennyivel jobban érzem magam, most, hogy ezeket így kiírtam magamból! Sokkal kevésbé idegesít már ez a sok minden, mint amikor elkezdtem ezekről írni. Még a közérzetem is jobb lett!