Egy pár napja kezdek rájönni, hogy minél jobban szétnézek a világban, annál jobban meg vagyok magammal elégedve. Eddig csak felbosszantott az emberek gonoszsága és ostobasága. Az az igazi haragot bennem viszont nem is ezek az emberek okozták, hanem inkább én saját magamnak, azzal, hogy magammal sem voltam tisztában. Üveges szemmel, értetlenül néztem a káoszt körülöttem, nem értettem az emberek viselkedését, és egyre jobban szégyelltem magam, amiért nem találtam meg senkivel a közös hangot. Persze, a szemétkedős nagypofájú csoportoknak kitűnő célpont egy ilyen ember, főleg, ha még el is lehet hitetni vele, hogy ő valójában hülye, idegesítő és utálatos.
Az iskolás éveim alatt fokozatosan tűnt el az önértékelésem, mert túl sokan utáltak ahhoz, hogy másban keressem a hibát. A munkahelyeken szerencsére már jobb volt a helyzet, de valamiért a legelviselhetetlenebb emberekkel mindenhol nekem volt a legnagyobb problémám. Sokáig nem értettem, hogy miért én állok mindig az összeütközések középpontjában, de már kezd világossá válni. Ha valaki belém kötött, rögtön feltörtek a múlt sérelmei, és ott lebegtek előttem a kérdések, hogy "Már megint engem kell utálni? Már megint én lógok ki a sorból? Most megint engem akarnak tönkretenni? stb. Ilyenkor beindult nálam a kétségbeesett védekező mechanizmus, és olyan tomboló harag sugárzott belőlem, ami még azokat is elijesztette, akik addig még nem utáltak. Ilyenkor a lehető legfeleslegesebb mondat, ami elhangozhat, a "Ne vedd magadra!" és a "Ne foglalkozz vele!". Miért ne venném magamra? Hát, velem csinálja! És ilyenkor az ember tovább tépelődik, hogy "mi a hiba bennem?" És nem veszi észre, hogy egyetlen hatalmas hibája van: magával sincs megelégedve, mert már 10-20 éve elhitették vele, hogy egy értéktelen, utálni való senki.
Egy egészséges önbecsüléssel rendelkező ember viszont könnyedén meg tudja oldani a problémát. Először is azzal, hogy nem kezdi el magában keresni a hibát, hanem tudja, hogy a másiknak vagy rossz napja van, vagy csak egyszerűen ilyen beállítottságú. És innentől már könnyű dolga van, ő dönti el, hogy jól kiosztja a kötekedőt, és elégedetten tovább lép, vagy csak egyszerűen ráhagyja, mert tudja, hogy az illető vagy ideges, vagy csak simán idióta.
15 évnyi tépelődés és önmarcangolás után rájöttem, hogy értékes és szerethető ember vagyok. Az, hogy nem tudtam megérteni és kezelni a rosszindulatú embereket, az nem hiba, hanem hiányosság. Nem hiba az, hogy a mi családunkban csak az önzetlen szeretetet és igazságosság létezett, és Anyukámék nem tudtak felkészíteni az emberek mocskos szemétségeire. Hogy én túlérzékeny vagyok, az sem hiba, hanem beállítottság. És büszkén merem kijelenteni, hogy a 15 évnyi gonoszság tömény elviselése után ugyanolyan tiszta szívű ember maradtam, mint gyerekként voltam. Nem rontott meg a világ, csak még jobbá tett! Most már még inkább küzdök az igazságért, és azért, hogy még inkább kilógjak a sorból! Túl sokáig próbáltam magamban elnyomni a jót. Most már kiemelni fogom. Tudom, hogy a jóérzésű emberek ezért értékelni fognak, és már csak ez számít. Nem akarok már soha többé a világnak megfelelni. A világ legyen értem, és ne én a világért!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése