Úgy érzem, hogy még mindig a sötétben tapogatózok. Folyamatosan próbálok megnyugodni, próbálok örülni, próbálok célokat kitűzni és terveket szövögetni. Néha felküzdöm magam valameddig, és úgy érzem, jó úton haladok. Aztán egyszer csak visszazuhanok a semmibe, ahol minden olyan értelmetlen, ahol a hatalmába kerít a szorongás és a szomorúság. Ahol minden egyes nap a túlélésről szól, és a reménykedésről. Ahol a maradék energiám is elszáll, ahol nehéz bármihez is hozzáfogni, ahol még gondolkozni sincs erőm. Nem tudom, hogy miben fáradtam el. Semmi komoly dolog nem történt. Csak azt érzem, hogy hiányzik valami. Nagyon.Nem ott élek, ahol szeretnék. Úgy érzem, hogy az otthonom nem itt van. A barátaim sem itt vannak, és a szüleim sem. Munkahelyem több hónapja nincs, és a párom is nagyon messze van. Egyáltalán nem tudom, hogy én miért itt vagyok. Miért nem élhetek én "otthon", ahol minden az enyém, ahol mindent úgy rendeztem el, ahogy nekem kényelmes és otthonos, és ahol azokkal az emberekkel töltöm az időmet, akikkel akarom. Ahol önálló vagyok és szabad.
Hiányoznak a barátaim és a szüleim. Szükségem van a nagy beszélgetésekre és a szeretetükre. Hiányzik az, hogy meghallgathassam őket, és hogy örömet okozhassak nekik. Egyszerűen hiányzik mindenki, akit szeretek.
De én nem lehetek ott, mert "itt kell lennem". Elkülönítve mindentől és mindenkitől, csak mert nekem "itt van a helyem". De miért itt van a helyem, amikor a párom innen is 1000 km-re van?
Évek óta küzdök a lakásomért. Már többször majdnem elvesztettem. 12 éve lett az otthonom, 6 éve küzdök érte, és 5 éve "ápolgatom". Mindig is az otthonom lesz, akárhogy is költözködök folyton ide-oda. Sehol nem fogom annyira otthon érezni magam, mint ott. Ehhez képest sohasem ott vagyok, hanem mindig szanaszét a nagyvilágban...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése