Már kicsi korom óta folyamatosan problémáim vannak az emberekkel, a konfliktuskezeléssel, és az önismerettel. Én mindig mindenhol egy különc voltam, akit vagy mások nem tudtak elfogadni, vagy én nem tudtam elfogadni másokat. Miután befejeztem a középiskolát, ez a probléma jelentősen mérséklődött, de nyomokat hagyott maga után. A középiskolás éveim után kezdtem felfedezni önmagam, és rájöttem, hogy nem én voltam sohasem az elviselhetetlen, csak egyszerűen más voltam, mint a többiek. Sokkal érzékenyebb voltam mindenkinél, mindenféle érzést sokkal intenzívebben éltem meg, mint mások. Ha megbántottak, teljesen összetörtem. Viszont ha békülést kezdeményeztek vagy bocsánatot kértek, azonnal elfelejtettem minden sérelmet, amit okoztak nekem. Mindig naiv voltam, elhittem mindenkinek mindent. Szeretetre vágytam, és csak az álszeretetet, a kihasználást, és a képmutatást kaptam meg. Ha bántottak, sohasem tudtam megvédeni magam. Én lettem a célpont a rossz emberek számára, akikben az tartotta az életet, hogy egy náluk gyengébbet minél jobban a földbe tiporjanak. Egy idő után én is elhittem, hogy én egy szerethetetlen ember vagyok, és ez csak még inkább rontott az egyébként is kevés önértékelésemen. Kellett egy teljes összeomlás, és aztán egy környezetváltozás, hogy rá tudjak jönni, hogy én mekkora barom voltam. Nem én voltam a rossz, hanem mindenki más, aki ezt tette velem.
Azóta már tisztában vagyok az értékeimmel, és tudom, hogy én egy szerethető, jólelkű, tiszta szívű ember vagyok, akinek csak meg kellene találnia és elfogadnia önmagát.
Középiskolás éveim után elkezdtem nálam jóval idősebb és tapasztaltabb emberekkel megismerkedni, akik elfogadtak, szerettek, és tudatosították bennem, hogy értékes ember vagyok. Ezek többsége barátsággá alakult, és én végre szeretni való embernek éreztem magam. Viszont itt jelentkezett a következő probléma: a barátaim 90 %-a férfi volt. Arról, hogy férfi és nő között lehet-e barátság, mindig is úgy gondoltam, hogy lehet! Mert én minden férfi barátomat CSAK barátnak képzeltem el. Nagyon közel engedtem őket magamhoz, de soha nem tűrtem el, hogy túllépjék a határt. Ezt meg persze minden férfi máshogy reagálja le. Van, aki örökre eltűnik. Van, aki a végtelenségig próbálkozik, és ha nem jönnek be a számításai, akkor bosszút áll... A kérdés, amit még azóta is kutatok, hogy van-e olyan férfi, aki elfogad engem csak barátnak, és aztán nem kell a későbbiekben a "lassú víz partot mos" féle stratégiával szembesülnöm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése