Kiskutya

    Most pedig jöjjön egy kicsit vidámabb téma. Ebben is van szomorúság, de itt most a szépség a lényeg.
    Úgy alakult, hogy vigyáznom kellett egy kiskutyára 5 napig, amit barátomnak Ausztriába kellett kivinnie a főnökének. Ez már egy hónapja volt, mégis komoly nyomokat hagyott bennem.
    Egy nyolc hetes Golden Retriever kiskutyáról van szó, akihez szándékosan nem akartam közel kerülni,
mert ismerem magam. Tudtam, hogy mennyire fájni fog megválni tőle. De ahogy a kezembe nyomták azt a nyöszörgő kis kutyust, rögtön beleszerettem. 300 kilómétert utaztunk vele, úgyhogy volt időnk összebarátkozni. Az életem aztán arra a pár napra teljesen megváltozott. Annyira elbűvölt ez a kutya, hogy minden egyes mozzanatától elolvadtam. Egyszerűen imádtam, ahogy az ölemben teljesen kiszolgáltatottan elaludt, ahogy tányérból a vizet kipacsálta és a tányérba belefeküdt, amikor menet közben úgy döntött, hogy ő most lefekszik, és szabályosan eldobta magát, közben még nyekkent is. Ahogy ugatta a saját tükörképét, ahogy büszkén vonult a szerinte szétrágni való dolgokkal, és amikor reklamált, ha éppen nem rá figyeltünk. Az egész kutya annyira imádni való volt, hogy éreztem, ahogy az egész testemet-lelkemet átjárja a szeretet. Le sem lehet írni azt az érzést, amit okozott nekem.
    Annyira elképzeltem, hogy barátom valami miatt nem tudja kivinni Ausztriába, mert hogy voltak gondok az oltással és egyebekkel. Teljesen elképzeltem, ahogy én felnevelem, rendszeresen megfürdetem, megszárítom, hozzá bújok, etetem, és ő lesz majd élete végéig a társam. Sajnos nem így lett, és az én drága kiskutyámat mégiscsak elvitték. Nagyon

hiányzik még mindig a kis rosszaság, és talán sok-sok évig még szeretni fogom, úgy is, hogy már valószínűleg soha többé nem találkozom vele. Az emlékek és a fényképek megmaradtak, sajnos ennyivel kell megelégednem. De az a pár nap nagyon boldoggá tett. Köszönöm, kiskutyám!!

A Mama és a szenvedés

    A legutóbbi "idegbajos irományommal" kapcsolatban felmerült még bennem egy-két gondolat, ami nem hagy nyugodni. Azon agyalok, hogy mások az ilyen helyzeteket hogyan oldanák meg. Vajon más embert is ennyire idegesítenének ezek, vagy csak én vagyok a túlzottan idegbeteg? Ha másoknak is ilyen bosszantó lenne, akkor tudnának-e tenni ezek ellen valamit, és ha igen, akkor mit?

    A vécés meg a kutyás probléma eltörpül amellett, hogy milyen szörnyűségeket kell a Mama mellett átélni. A kérdésemre választ kaptam. Nem vagyok önző, és nem is tudok rajta segíteni. Egyik másik helyzetben még meg tudom valamennyire nyugtatni, óriási erőfeszítés árán. De a súlyos látomásokkal, hallucinációkkal és érzékcsalódásokkal már nem tudok mit kezdeni. Negyedik napja képzeli azt, hogy ég a ház, és már égnek a kezei, lábai, Hogy kígyók vannak mindenfelé, és hogy meg fogunk halni.. Mindezt éjszaka is érzi, úgyhogy az alvásnak egyelőre úgy néz ki, hogy lőttek.
    A legbosszantóbb része ennek az egész cirkusznak az, hogy én már úgy érzem, hogy ez csak felesleges hisztéria és figyelemfelkeltés. Aki valóban elhiszi, hogy ég a ház és égnek a lábai, az nem egészen így viselkedik, mint ahogy ő. A hangjából nem hallok semmiféle rémületet vagy félelmet. Inkább ilyen "figyeljetek már rám" féle nyögdécseléseket és jajgatásokat hallok. Azt én megérteném, ha beszélgetni szeretne, és azt is, ha arra vágyik, hogy legyen vele valaki. Viszont ha valaki bemegy hozzá, akkor is csak jajgat, vagy a hülyeségeket fújja, legrosszabb esetben pedig elküldi az embert a picsába.
    Az orvosok sem tudnak rajta semmilyen gyógyszerrel segíteni. Mindenféle gyógyszert felírtak már, de egyik sem használ. A nyugtatóktól nem nyugszik meg, az altatóktól nem alszik el, és a képzelődésekre felírt gyógyszerek mellett mindenféle látomása és érzékcsalódása van. Még a kórházból is kirakták, annyira nem tudtak vele mit kezdeni. Pedig rengeteg pénzt fizettünk havonta, és még így sem tudtak vele tovább foglalkozni.
   
Unom már nagyon ezt az állandó műsort. Azt vettem észre, hogy a sajnálat bennem egyre kevesebb, és már itt inkább a harag a leguralkodóbb érzés.Tudom, hogy nem szabadna haragudnom. De mégis ezt érzem, és már egyre kevésbé van bűntudatom emiatt. Már nem ugrok azonnal, ha elkezd jajgatni, egyre kevésbé vagyok ideges, és egyre jobban nem érdekel az egész. És nem vagyok érzéketlen! Egyszerűen csak belefáradtam a megoldhatatlan problémába, és úgy érzem, hogy ki kell magam zárnom belőle.

Mindennapos idegbaj

    Vannak napok, mikor az ember úgy érzi, hogy szinte minden idegesíti. Azt veszi észre, hogy az egész napja csak bosszantó dolgok sorozatából áll, és szinte szünet nélkül, folyamatosan jönnek az idegesítőbbnél idegesítőbb történések, amiken egyszerűen sehogy sem tud felül kerekedni. Ettől már csak az a rosszabb, ha ez nap mint nap megismétlődik, és az ember tudja, hogy ez nem egy pillanatnyi állapot, hanem állandó, és a többsége ellen nem is tud tenni. Legtöbbször nem nagy dolgokról van szó, hanem apróságokról, de amikor
heteken-hónapokon keresztül folyamatosan ezekkel találom szembe magam, az már igencsak az őrületbe kerget. Az idegbajt az is csak fokozza, hogy elkezdek azon gondolkozni, hogy miért kell ennek így lennie, és hogy miért viselem én ennyire nehezen ezeket a dolgokat.

    Rengeteget számít az, hogy az embernek hogyan indul a napja. Hogy közvetlenül ébredés után mik az első gondolatai. Nekem például majdnem minden napom úgy indul, hogy a három kutya heves és hangos ugatására ébredek. Ami még nem is lenne akkora baj, ha idő előtt abbahagynák, de sokszor 10-20 percig is eltart a műsor. Mire abbahagyják az ugatást, addigra én már kész idegroncsként kelek ki az ágyból. Utálom, amikor valaki vagy valami nem hagy aludni!!

    Kibotorkálok félkómásan wc-re és aztán megmosdani, és ha véletlenül nem csukom be a szobaajtót arra a pár percre, rögtön bent terem az összes kutya, holott nagyon jól tudják, hogy a szobámba tilos bemenniük! Két éve szagolom miattuk a húgyszagot, mert nyilván nem volt elég nagy az udvar, és feltétlenül a szőnyegre kellett hugyozniuk. Amit persze már soha többé nem fogunk tudni kitakarítani a szőnyegből, lecserélni meg egyelőre nincs pénz.

    Amióta ideköltöztem párom családjához, mindennapos probléma volt, hogy a Mama minden alkalommal lepisilte a wc-ülőkét. Rengetegszer beleültem, mire meg tudtam szokni, hogy az ülőkét minden használat előtt
le kell takarítani. Ha nagyon sürgős volt, és már nem volt időm rá, akkor állva kellett elvégeznem. Semmi keresnivalója a pisinek a wc-ülőkén!!
    Amióta Mama legyengült, és már nem tud kijárni a wc-re, azóta szobavécét használ. Belőle az edényt meg anyósom már többször úgy ürítette ki, hogy megint csak ott találtam a cseppeket az ülőkén. Meg még a földön is, ahol sokszor mezítláb járok. (Persze ezt a wc-t Mamán kívül csak én használom, anyósomék a lenti wc-t használják, szóval ez is csak engem idegesít.)

   Én szeretem az állatokat. De itt a kutyák néha nagyon idegesítenek. A reggelinek is úgy tudok nekiállni,
hogy miközben pakolok ki a hűtőből, erősen oda kell figyelnem, mert a legnagyobb kutya lelopja a kaját az asztalról. Ami még ennél is nagyobb pofátlanság, amikor kipakolás közben a kezemből szedi ki az ételt! Én ezt nem vagyok képes eltűrni, és nem is akarom!! Aztán evés közben odaül, és kinézi a számból az ennivalót, eközben nyitott szájjal, 30 cm távolságról liheg az arcomba. Evés közben nem bírom elviselni a kutya szájszagát! Az is idegesít, hogy rajtam kívül senkit nem zavar a kutyák viselkedése, így senki nem is tesz ellene semmit. Én meg nem nevelhetem más kutyáit. Az is nagyon zavar, hogy haragszom a kutyákra. A kutyákat szeretni kell, és nem folyton haragudni rájuk. Mégis úgy érzem, hogy a harag nálam erősebb a szeretetnél. Utálom ezt magamban.

    Emellett nagyon bosszant ez a szörnyű Dankó Rádió, amit anyósom minden reggel bekapcsol itt Mamának, és egész estig mennek jó hangosan a keserves magyar nóták, népdalok, cigányzenék és egyéb
siralmak, amitől nekem már 10 perc után elmegy még az életkedvem is. Ráadásul teljesen értelmetlen ezt állandóan nyomatni, mert Mama sajnos annyira rosszul van, hogy valószínűleg fel se tűnik neki, hogy zene szól. Viszont engem meg ki lehet kergetni ezzel a világból!

    Eközben idegesít, hogy a Mama a szomszéd szobában folyamatosan jajgat, nyögdécsel, és bizonyos szavakat, mondatokat ismételget szinte megállás nélkül, folyamatosan, órákon keresztül. Sokszor még éjszakára sem hagyja abba, mert még altatóval sem tud rendesen aludni. Ha elalszik, akkor is általában felébred három óránként, és addig jajgat és szólongatja kiabálva anyósomat, amíg fel nem kelek, és le nem megyek felébreszteni mindenkit. Ahogy bebotorkálok anyósomék szobájába a sötétben, megint az összes kutya hatalmas ugatásban tör ki, mert hogy ők is ott alszanak. Erre meg még apósom is felébred, aki minden reggel hajnalban megy dolgozni, és sohasem tudja kipihenni magát. Nem elég, hogy engem rohadtul bosszant az éjszakai randalírozás, még másokat is ki kell vernem az ágyból. Általában késő estig hallgatom, ahogy anyósom veszekszik és kiabál a Mamával, ami részben érthető is, mert ez a helyzet neki a legkimerítőbb. Ilyenkor meg sajnálom mindkettőjüket, és egyben haragszom is rájuk. Közben magamra is haragszom, mert nem tudok segíteni egyikükön sem, pedig valószínűleg tudnék valamennyit, ha igazán összeszedném magam. Legutóbb már írtam erről, hogy nem értem, hogy nekem ez miért nem megy, vajon a tehetetlenség vagy a félelem gátol meg ebben? Ez a tanakodás arra ösztönzött, hogy tegyek egy próbát. Maximálisan odatettem magam fél éjszakán keresztül. Végül sikerrel zártam a napot, Mama megnyugodott és elaludt. Büszkeséggel és nagy örömmel töltött el, hogy én erre mégiscsak  képes voltam. Örültem, hogy valamivel közelebb kerültem a megoldáshoz, és végre elégedetten tudtam lefeküdni aludni. Másnap viszont már úgy éreztem, hogy nekem ehhez a jövőben nem lesz energiám.

    Nagyon, de nagyon idegesít és bánt, hogy van egy lakásom 300 km-re innen, ami csak az enyém, ahol minden az én kényelmemre és igényeimre van kialakítva, és én nem élhetek benne. Mert nekem itt kell élnem anyósoméknál. Úgy, hogy párom nincs is itt, mert külföldön dolgozik. Rengeteg dolog zavar itt, ami miatt nem tudom ezt a házat igazán az otthonomnak érezni. Itt szinte semmi sem az enyém. Senki nem akar hallani se róla, hogy én akár csak 2 hétre is "meglátogassam" a saját lakásomat. Mert hogy ott a legutóbb is hülyeségeket csináltam, rossz társaságba keveredtem, stb. Valóban. Viszont az embernek tanulnia kell a hibáiból, nem pedig elzárni őt a hibázás lehetőségétől. Meg kellene értenie mindenkinek, hogy én nem érzem
jól magam ketrecbe zárva. Nem érdekel, hogy ki mennyire fél attól, hogy én majd hülyeségeket csinálok. Eddig hagytam magam elzárni a külvilágtól és a számomra fontos emberektől, dolgoktól. Eddig úgy éltem, ahogy mások akarták. Fogadják el, hogy most már úgy akarok élni, ahogy nekem jó. Hamarosan haza fogok utazni, bármennyi akadályt is állítsanak elém!

    Az sem szolgálja a nyugalmamat, hogy anyósomék sohasem fogadják el az én véleményemet. Anyósom gondolkodása erősen eltér az enyémtől, ráadásul ő nem tudja elfogadni, ha valaki más véleményen van.
Nagyon szilárd véleménye van a dolgokról, és meg van győződve róla, hogy csak az övé a helyes. Én meg elég bátortalanul alkotok véleményt bizonyos dolgokban, de ha valamiről véletlenül határozottan meg vagyok győződve, akkor elég sokszor nekem esik azzal, hogy nekem nincs a helyén az agyam. ( Erről is írtam már régebben, és itt is feltenném ilyenkor a kérdést, hogy aki ilyet állít rólam, az miért van arról meggyőződve, hogy nem ő a hülye, hanem én? ) Nagyon sok itt az olyan helyzet, amit nem értek, és amit én máshogy látok, mint ők. Nem elég, hogy magamba kell fojtanom a véleményemet, ha el akarom kerülni a veszekedést, még ráadásul elvárják, hogy az ő véleményüket képviseljem.




    És mennyivel jobban érzem magam, most, hogy ezeket így kiírtam magamból! Sokkal kevésbé idegesít már ez a sok minden, mint amikor elkezdtem ezekről írni. Még a közérzetem is jobb lett!

Tehetetlenség vagy önzőség?

    Gyávának és tehetetlennek érzem magam. Mit tudok tenni azzal, aki beteg, nagyon szenved, és nem is normális? Mit csináljak, ha segítségért kiált, és nem mondja el, hogy miben kér segítséget? Akinek hiába is férkőzök a bizalmába, hiába kérdezgetem, a saját képzelgésein kívül semmit sem tud elmondani, csak jajgatni. Sokan azt mondják, hogy egy ilyen helyzetben nem lehet javítani a másik ember helyzetén, nekem mégis lelkiismeret-furdalásom van. Valamiért úgy érzem, hogy talán mégis tudnék találni valamit, ami egy kicsit segíthetne. De félek odamenni hozzá, félek a reakcióitól, és talán a kudarctól is. És ami a legjobban bánt, hogy a saját gyávaságom miatt nem is teszek semmit. Mert sokkal kényelmesebb azzal elintézni, hogy rajta már úgysem lehet segíteni. Meggyógyítani már biztos, hogy nem lehet, de talán lehetne segíteni rajta.
    Kétségek között vagyok, mert nem tudom, hogy számítanak-e valamit egyáltalán az erőfeszítéseim, vagy pedig ugyanolyan rossz lesz minden, csak még én is rosszabb állapotba kerülök. Miért vagyok én ennyire gyenge?
    Mindig is büszke voltam arra, hogy nagyon együtt érző és empatikus vagyok. Mindig is túlzottan el tudtam képzelni mindenkinek a helyzetét. Ezek szerint én lennék a legalkalmasabb arra, hogy szenvedő embereken segítsek. És ez pont nekem nem megy. Rohadtul önzőnek érzem magam, amiért én folyton félrevonulok, amikor valakinek olyan segítségre van szüksége, amit csak olyan embertől kaphat meg, aki képes átérezni a helyzetét.

    Párom 92 éves nagymamájáról van szó. Ő külföldön dolgozik, és ebben nem tud segíteni. Anyósom foglalkozik a Mamával a nap 24 órájában, de egyre jobban ki van készülve. Türelme sincs már hozzá, mert se éjjele, se nappalja nincs, a Mama folyton nyög, jajgat és agresszívan viselkedik. Naponta sokszor hallgatom az olyan szintű kiborulásokat, ami engem is megvisel. Nagyon idegesít engem is az éjszakai, órákon át tartó nyögdécselés és jajveszékelés. Nagyon idegesít, de közben sajnálom is a Mamát. Néha már legszívesebben elmenekülnék itthonról.