Ma reggel óta folyamatosan Kis Grófo és a hozzá kapcsolódó szidkozódások és anyázódások jelennek meg a Fészbukomon. Amit már megint nem értek: 1.: Miért kell valakit ennyire sztárolni? 2.: Ha gyűlölünk valakit, miért kell elindítani alatta egy mocskolódós-anyázós-halálba elküldős legalja fórumot? 3.: A többség tudja-e egyáltalán, hogy miért gyűlöli ennyire, azon kívül, hogy cigány és hogy igénytelen a zenéje?
    Az, hogy valaki cigány, nem konkrét ok arra, hogy gyűlöljük. Az sem, hogy szar a zenéje. ( Egyáltalán mi számít szarnak? És biztos, hogy szarabb ez, mint a többi mai zene, amit a világ zabál? ) Az én meglátásom szerint a mai zenék 90 százaléka szar, és 6 százaléka a jó. A maradék 3 százalék, amit tényleg szeretek.
    És leszögezném, hogy én is utálom a KisGrofó zenéjét...

                             folyt.köv., mert már fáradt vagyok...........

Elmélkedés

... Azt vettem észre, hogy az én életemben folyamatosan váltakoznak a különféle időszakok. És elég éles a határvonal a különböző életciklusok között. Egy-egy ilyen időszak eltart pár évig, és az időszakok közötti választóvonal igen keserves és viharos. Ráadásul mindegyik időszak, ami követi az előzőt, fenekestől fordítja fel az életemet. Általában jó a végkifejlet, de mivel nagyon nehezen tudom a változásokat feldolgozni és az új dolgokat megszokni, így csupa félelem és bizonytalanság mindig a jelenem, és mivel annyiszor változnak ezek a ciklusok, én állandóan egy átmeneti időszakban érzem magam, még akkor is, ha nincs semmi okom rá. Talán ez egy védelmi mechanizmus. Így talán nem sérülök annyira, ha megint megváltozik minden.
    A mostani párkapcsolatom viszont nem egy pár éves időszaknak tűnik. Legalábbis próbálom nem annak érezni. Mert nem is az! Tudom, hogy semmi akadálya nincs már ennek a kapcsolatnak, minden fontos dolog megvan, ami kell hozzá. Semmi nem utal arra, hogy vége lehetne valamikor. Mégis félek valamiért. Talán a folyamatos változások és a nagyonkicsi önbizalom-önértékelés kombó nem tesz jót az ingatag lelkivilágomnak...

    Megint jó régen nem írtam, de úgy érzem, hogy jó is volt ez így. A folyamatos őrlődés és kínlódás után jött egy hosszabb teljes tanácstalansággal töltött időszak, ahol végképp nem tudtam, hogy mi történik velem, miért történik, és hogy mi lesz ennek a vége.
    A változások engem mindig nagyon megviseltek. Mindig is féltem az új dolgoktól, ehhez képest az elmúlt egy év alatt teljesen a feje tetejére állt minden körülöttem.
     Az unalmas, szomorkodós, vágyakozós, tengős-lengős életemet gyorsan felváltotta a feszültséggel teli, hibát hibára halmozós, önmarcangolós, önpusztítós időszak. Megint minden, amit felépítettem, romba dőlt. Az akkori párom szakított velem, és ezzel együtt a jelent, a múltat és a jövőt úgy ahogy van, lehúzhattam a wécén. Teljesen elvesztettem önmagamat, önkontrollom és felelősségtudatom egyáltalán nem volt, az alkohol-nyugtató kombinációval meg végképp teljesen tönkretettem az amúgy is nagyon labilis idegrendszeremet. Úgy éreztem, hogy teljesen tönkrementem, és ettől lejjebb már nincs.
    Ezután döntöttem úgy, hogy teszek valami olyat, amire egyáltalán nem érzem képesnek magam, de miután vesztenivalóm már nem volt, tettem egy próbát, hátha segít rajtam a "hirtelen magasba ugrás" stratégiája. A boltig nem mertem elmenni nyugtató nélkül, mert rettegtem mindentől, nem hogy bárhová is dolgozni. Erre úgy döntöttem, hogy csomagolok, és kimegyek Angliába dolgozni. Aztán el sem tudtam hinni, hogy tényleg kint vagyok, és hogy el tudtam kezdeni dolgozni. Úgy éreztem, hogy végre kezdek rendbejönni, de aztán ez is egy kudarccal ért véget. Kirúgtak, mert állítólag látszik, hogy idegi problémáim vannak.
    Még mindig nem tudom, hogy a sorsban hiszek, vagy a véletlenben. De az biztos, hogy az angliai döntésem miatt ismerkedtem meg a jelenlegi párommal, akivel azóta is nagyon jól áll a kapcsolatunk. Olyan érzésem van, mintha a sors nem véletlenül küldött volna engem az angliai útra..
   

Egy új élet Angliában

     Nos, hát a legutóbbi írásom után eléggé összekuszálódtak a szálak. Elég kétes volt ez az angliai munka, mert olyan nem megszokott és fura, érdekes dolgok történtek ezután ezzel a munkával kapcsolatosan, hogy egy megfontolt és elővigyázatos ember valóban nem vágott volna bele.

    Többszáz kilométert utazott le hozzám a leendő főnököm, hogy találkozzon és elbeszélgessen velem. Aztán megtudta, hogy rosszul állok anyagilag, és a kezembe nyomott húszezer forintot. A kiutazásért sem kellett fizetnem, és még 4 nappal az indulás előtt senki nem tudta, hogy repülővel megyek-e majd, vagy kocsival. De azt sem, hogy ha kocsival visznek, akkor egyáltalán kivel/kikkel fogok menni. Ráadásul egy kamionos parkoló büféjébe hívtak. Szóval egy idegen ember ismeretlenül pénzt adott nekem, hogy egy "majd kiderül, milyen járművel és majd kiderül, hogy kivel/kikkel" menjek ki egy kamionos parkolóba dolgozni külföldre, egyébként bármiféle papír vagy munkaszerződés nélkül. 

     Nekem is nagyon furcsa volt ez az egész így, de bíztam a legjobbakban, és nem akartam aggodalmaskodni, mert egy nagyon jó barátom (Alex) ajánlotta nekem ezt a helyet. Nagyon örültem is ennek a lehetőségnek, és határozottan úgy éreztem, hogy itt és most jött el a nagy lehetőség, hogy egy nagyot lépjek előre, és rendbe jöjjön az életem. 

    Ezt én büszkén és boldogan meséltem el a (az állítólagos) barátaimnak, akik teljesen kiakadtak azon, hogy nem veszem észre, hogy ez egy mekkora nagy átverés, és hogy térjek már észhez, mert engem kurvának fognak elvinni. Mindenféle érvvel alátámasztották ezt, elkezdtek nekem mindenféle rémséget elmesélni arról, hogy az ő ismerősük is így meg úgy járt szinte majdnem ugyanilyen helyzetben, és elkezdték utálni, mocskolni, és egy szemét embernek beállítani Alexet, hogy ő engem már megint "el akar adni". Ez több szempontból is sértő. Egy az, hogy én nem vagyok sem egy tárgy, sem egy kurva, hogy csak úgy el lehessen adni. A "megint" szóra egyelőre ki sem térek, mert az is szintén undorító történet, és nem is ide tartozik. Másik az, hogy (mondhatom így), a legjobb barátommal akartak(és még mindig akarnak) engem összeugrasztani. Hogy miért, azt nem tudom. Sokan azt mondják, hogy én voltam a csicskásuk, és ezt a csicskát elvesztették. Mások szerint irigyek, hogy nekem lehet, hogy jobb lesz, mint nekik. 

    Én bevallom, egy jó pár napig élveztem, hogy ilyen felhajtás és aggodalom van miattam. Úgy éreztem, hogy ők a barátaim. És szeretnek. Mert hogy mennyire aggódnak értem, mennyire ajánlgatják a segítségüket, ha netán valami bajom lenne. Rá kellett jönnöm, hogy ez egy hatalmas nagy színjáték. Ezek közül senki nem aggódik annyira, mint amennyire mutatják. Az egyik  (állítólagos) barátságom 13 év után most ért véget, és azt sem tudom, hogy miért. Az utazásom előtt 1 nappal lemondta a közös sütést-főzést, és csak annyit írt, hogy "nem vagyok partner abban, hogy eladjanak, további szép életet!" 

     Mióta kijöttem, a hatalmas nagy barátok egyszerűen eltűntek. A nagy aggodalmaskodók közül még egyik sem hívott fel, hogy "megvagy? élsz még? jól érzed magad?"  Akikkel eddig csak pár évente találkoztam, és pár havonta beszélünk, ők sokkal többet segítettek. 

Jön a nagy változás...

   Ahogy töprengek itt, hogy miért tettem magam és a saját életemet ennyire tönkre, és kesergek, hogy nem tudok sehogy kimászni ebből a szörnyű állapotból, eközben felhívnak Angliából, hogy azonnali kezdéssel mehetek ki dolgozni egy büfébe.
    Itt áll az orrom előtt a hatalmas lehetőség, hogy helyrehozzak mindent, amit eddig elrontottam, és egy sokkal jobb életem legyen. Jó fizetés, tengerpart, ingyen szállás, ingyen étel- és italfogyasztás, jó társaság, stb. Én meg a súlyos gyógyszerfüggőségemmel, reszkető kézzel, állandó 130-as pulzussal, a hatalmas szorongással keresem a megoldást arra, hogy hogyan tudnám minél gyorsabban abbahagyni a gyógyszerszedést. Alkoholt már nem iszom, mert rájöttem, hogy amit legutóbb leírtam, azt kereszt-dependenciának (kereszt-függőségnek) hívják, ami éppen arról szól, hogy helyettesítsük az egyiket a másikkal, és a végén nem nyugtat meg sem a gyógyszer,sem az alkohol. Én mindig nagyon sokat foglalkoztam a pszichológiával, és még csak most tudtam meg, hogy van ilyen is.
    Ahhoz képest, hogy én még itthon se tudtam eddig dolgozni, mert még a lakásból kimozdulni is nehéz volt, boltba menni meg egyenesen kihívás, gondolkodás nélkül fogadtam el az ajánlatot. Annyit kértem csak hogy ne kelljen azonnal utaznom, hanem várjanak még másfél hetet. Ebben meg is egyeztünk. Azóta már eltelt pár nap, úgyhogy egy hetem van, hogy kigyógyuljak ebből az állapotból, vagy legalábbis valamennyire munkaképessé tegyem magam. Hamarosan csomagolhatok, és repülhetek Angliába. Kezdődhet egy új élet.
Rajtam múlik már csak, hogy mennyit teszek érte. Ez most életem egyik legnehezebb feladata. Megint idegen ország, idegen hely, idegen emberek, idegen munkahely, angolul sem tudok rendesen, és ráadásul nincs is időm már a padlóról szépen lassan feltápászkodni, hanem rögtön ugornom kell egy jó nagyot a magasba.
 

Hogyan tehetjük tönkre magunkat?

Hogyan tegyük magunkat tönkre pár hét alatt?
1.: Ha tönkretesznek emberek, vagy kidobnak az életükből és fáj, akkor szedjünk nyugtatót.
2.: Ha véletlenül túlzásba vittük a nyugtatót, akkor akarjuk a lehető legminimálisabbra csökkenteni, és ha nem megy, akkor igyunk helyette alkoholt, mert az csökkenti az elvonási tüneteket.
3.: Az ezutáni másnaposságot meg gyógyítsuk nyugtatóval, és aztán ha már valóban gyógyszerfüggőek vagyunk, akkor igyunk ismét alkoholt, mert az meg a gyógyszerelvonási tüneteket enyhíti.
4.: Ébredjünk rá, hogy  a gyógyszerfüggőség miatt már dolgozni sem tudunk, meg még az utcára sem kimenni, és essünk pánikba, hogy teljesen tönkrementünk.

És ezek után keseredjünk el teljesen, hogy mennyire kigyógyíthatatlan a problémánk. Mert vagy senkinek nincs ilyen baja, vagy egyszerűen csak elítélnek miatta, vagy pedig nem is értik meg!

Hónapok óta nem írtam, mert nagyon rossz hangulatban voltam. Elrontottam mindent magam körül. Egy ideig úgy tűnt, hogy egyenesbe jön az életem, de ehelyett inkább jól tönkrement. Mint ahogy írtam egyszer, az embernek küzdeni kell. És azt is írtam, hogy az embernek semmi kedve felmászni egy törött lábú, rozoga létrára. Pedig nekem ezt kellett volna tennem. De nem tettem, mert belemerültem az önsajnálatba, meg az önpusztításba. Már régen lehetne egy szép életem, ha nem tettem volna ezt. És most már olyan szinten állok, hogy hiába is akarok talpraállni, egyszerűen nem megy. Túl nagy a fájdalmam, és túl sok hibát követtem el az elmúlt hónapban. Nem is értem, hogy mi történik körülöttem, de azt se értem, hogy miért történik mindez. 

   Nem akartam ártani senkinek, de egy csomó mindenkinek ártottam. Mert belekeveredtem egy olyan ügybe, amiből sok mindenkinek baja lehetett volna. De én próbáltam mindenkit védeni, magamat is. Eközben akaratomon kívül ártottam is több embernek. Én nem vagyok gonosz, sem rossz ember. Mégis megtettem, bajba hoztam sok embert. És a lelkiismeretem sem tiszta.

    Nagyon nehéz ezt a blogot már írni, mert többen is tudnak róla már, és van 1-2 ember, akinek nem kéne olvasnia.