Többszáz kilométert utazott le hozzám a leendő főnököm, hogy találkozzon és elbeszélgessen velem. Aztán megtudta, hogy rosszul állok anyagilag, és a kezembe nyomott húszezer forintot. A kiutazásért sem kellett fizetnem, és még 4 nappal az indulás előtt senki nem tudta, hogy repülővel megyek-e majd, vagy kocsival. De azt sem, hogy ha kocsival visznek, akkor egyáltalán kivel/kikkel fogok menni. Ráadásul egy kamionos parkoló büféjébe hívtak. Szóval egy idegen ember ismeretlenül pénzt adott nekem, hogy egy "majd kiderül, milyen járművel és majd kiderül, hogy kivel/kikkel" menjek ki egy kamionos parkolóba dolgozni külföldre, egyébként bármiféle papír vagy munkaszerződés nélkül.
Nekem is nagyon furcsa volt ez az egész így, de bíztam a legjobbakban, és nem akartam aggodalmaskodni, mert egy nagyon jó barátom (Alex) ajánlotta nekem ezt a helyet. Nagyon örültem is ennek a lehetőségnek, és határozottan úgy éreztem, hogy itt és most jött el a nagy lehetőség, hogy egy nagyot lépjek előre, és rendbe jöjjön az életem.
Ezt én büszkén és boldogan meséltem el a (az állítólagos) barátaimnak, akik teljesen kiakadtak azon, hogy nem veszem észre, hogy ez egy mekkora nagy átverés, és hogy térjek már észhez, mert engem kurvának fognak elvinni. Mindenféle érvvel alátámasztották ezt, elkezdtek nekem mindenféle rémséget elmesélni arról, hogy az ő ismerősük is így meg úgy járt szinte majdnem ugyanilyen helyzetben, és elkezdték utálni, mocskolni, és egy szemét embernek beállítani Alexet, hogy ő engem már megint "el akar adni". Ez több szempontból is sértő. Egy az, hogy én nem vagyok sem egy tárgy, sem egy kurva, hogy csak úgy el lehessen adni. A "megint" szóra egyelőre ki sem térek, mert az is szintén undorító történet, és nem is ide tartozik. Másik az, hogy (mondhatom így), a legjobb barátommal akartak(és még mindig akarnak) engem összeugrasztani. Hogy miért, azt nem tudom. Sokan azt mondják, hogy én voltam a csicskásuk, és ezt a csicskát elvesztették. Mások szerint irigyek, hogy nekem lehet, hogy jobb lesz, mint nekik.
Én bevallom, egy jó pár napig élveztem, hogy ilyen felhajtás és aggodalom van miattam. Úgy éreztem, hogy ők a barátaim. És szeretnek. Mert hogy mennyire aggódnak értem, mennyire ajánlgatják a segítségüket, ha netán valami bajom lenne. Rá kellett jönnöm, hogy ez egy hatalmas nagy színjáték. Ezek közül senki nem aggódik annyira, mint amennyire mutatják. Az egyik (állítólagos) barátságom 13 év után most ért véget, és azt sem tudom, hogy miért. Az utazásom előtt 1 nappal lemondta a közös sütést-főzést, és csak annyit írt, hogy "nem vagyok partner abban, hogy eladjanak, további szép életet!"
Mióta kijöttem, a hatalmas nagy barátok egyszerűen eltűntek. A nagy aggodalmaskodók közül még egyik sem hívott fel, hogy "megvagy? élsz még? jól érzed magad?" Akikkel eddig csak pár évente találkoztam, és pár havonta beszélünk, ők sokkal többet segítettek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése