Most, hogy ilyen rohadtul fáj a fogam, sokkal ingerültebb és türelmetlenebb vagyok, mint általában. Sokkal jobban felhúz az emberi ostobaság, a képmutatás, a manipulálás, okoskodás, stb. Eddig sem értettem az embereket, de most sokkal jobban idegesítenek az érthetetlen dolgok.
Ami a legeslegjobban bosszant, hogy mi a büdös francért kell nekem negyedévente őrjöngeni egy hétig a fájdalomtól. Miért a fogfájás és az újabb fogfájástól való rettegés tölti ki a fél életemet? Mert hogy rosszak a fogaim?? Mi a francért rosszak, amikor mindig rendszeresen mostam? Aki életében még egyszer sem mosott fogat, annak miért hibátlan az összes foga? És ilyenkor rám nyomják a bélyeget, hogy elhanyagoltam a fogaimat, nem mostam fogat rendszeresen, sok édességet ettem, stb. Érdekes, hogy sokaknak nem kell soha fogat mosnia, zabálhatja folyamatosan az édességet, és nem kell soha fogorvoshoz sem mennie, akkor is jók a fogai. Hogy én meg miért nem megyek még időben fogorvoshoz? Minek menjek, amikor mindig csak azután van baj a fogammal, miután hozzányúlnak. Amíg csak lyukas, addig nem fáj. Ahogy kifúrják és betömik, onnantól kezdve rendszeresen fáj, és begyullad. Ha kihúzzák, akkor sem lesz jobb, mert akkor meg a sebbel szenvedek minimum 1 hétig, és utána általában kiderül, hogy hupsz, benne maradt egy szilánk... És még hosszan sorolhatnám a különböző fogászati-szájsebészeti problémákat, amikbe eddig majdnem minden fogkezelésem után belefutottam. Ígyis-úgyis szenvedés a vége, akkor meg miért legyen mindig egyel kevesebb fogam? Akkor inkább maradjon bent, és legalább akkor nem kell szégyenkeznem, hogy nincs pénzem új fogakra. Ezek után jogosan szegezik nekem a kérdést, hogy miért nem megyek el másik fogorvoshoz. Erre még mindig csak azt tudom mondani, hogy kb. 6 fogorvos kezelt eddig. Egyikük sem tudta megcsinálni úgy, hogy ne szenvedjek vele tovább.
Amikor már napok óta erős fájdalomcsillapítókon élek, és nem hatnak még azok sem, közben nem tudok aludni, nem tudok enni, és nem vagyok képes semmit sem csinálni, olyankor előtörnek bennem a negatív érzések. Az irigység (hogy nekik nem fáj a foguk), a düh (hogy ítélkeznek felettem és már megint okoskodnak), a harag (hogy nem értik meg a fájdalmamat), az elkeseredés (hogy nekem ez a sors jutott), az értetlenség (hogy mindenki más elmegy a fogorvoshoz, ha fáj a foga, hipp-hopp megcsinálják neki, aztán mosolyogva, vidáman hazamegy, és boldogan él tovább). Próbálom én a legpozitívabban felfogni a helyzetet, de a fájdalom annyira erős, hogy minden gondolatomat leköti, és sokszor az őrület határán állok.
Amikor van egy kis erőm a fájdalmon kívül még mással is foglalkozni, olyankor jövök rá, hogy engem mennyire idegesítenek a fájdalom mellett olyan apróságok, amiken aztán végképp nem kellene bosszankodni, de mégis idegesít. Hogy például az Éjjel-nappal Budapest rajongói között mennyi idióta ember van, akik azon veszekednek, hogy egy szereplő miért viselkedett úgy, ahogy. "Húú, de utálatos ez a Maja, folyton a Marci és Evelin közé akar állni, de most Marci és Evelin megint összejöttek! Győzött az igazság! Jeeee!!! " És aztán alatta a mocskolódó kommentek, hogy az Evelin mennyire unalmas, és hogy mennyire rossz ember az, aki a Maját szidja. Akik nem ezen harcolnak, azok szerint undorítóan sovány az egyik, undorítóan kövér a másik, a harmadiknak buzi feje van, stb. Én meg a rettenetes fájdalmaimmal (és a többi egyéb bajommal) azzal szembesülök, hogy szinte senkinek sincs az életben semmi problémája, azon kívül, hogy a Maja az utálatosabb, vagy az Evelin.
Ugyanúgy idegesítenek például a mai "hírességek" posztjaihoz fűzött kommentek. Értem én, hogy szeretünk valakit, de miért kell nyelvlógató kiskutya módjára lihegni minden egyes megnyilvánulása után? Az emberek képesek egy-két elvüket is félredobni csak azért, hogy a sztáruknak hízelegjenek? Ha valamit eddig helytelennek tartottunk, viszont a "sztárunk" máshogy csinálja, akkor hirtelen mi is elkezdünk helyeselni, úgy gondolkodni és úgy viselkedni? Kiír valami poénos dolgot, amit ugyan viccesnek szánt, de mégsem az, és erre jön a sok nyelvlógató komment, hogy: "Húúú, Tibikém, nem semmi vagy!" "Sírok a röhögéstől!" "Ááááá, jót nevettem!" "Vééégem van!" és a "jajj, tényleg szakadok a röhögéstől" féle kommentek. És akkor még nem kezdtem el a "Tibikém, miért nem válaszolsz az üzenetemre?" féle témát.
Még fogfájás nélkül is fájdalmas belegondolni, hogy az emberek milyen szinten képesek folyamatosan eldobálni az elveiket, és négykézláb csúszni-mászni a példaképük után. Tizenkét évesen én voltam az iskola szégyene, hogy nincsen példaképem, és nem vagyok a rajongója egyik együttesnek sem. Abban az időben még szégyelltem magam emiatt, de ma már örülök neki, hogy nem tartozom közéjük.
Évek óta tapasztalom, hogy reggeltől késő délutánig minden különösebb ok nélkül ideges, nyugtalan és kétségbeesett vagyok, aztán ahogy közeledik az éjszaka, egyre inkább megnyugszom. Elmúlnak az aggodalmak, a szorongások, a légszomj, a remegés... Éjszaka biztonságban érzem magam, még akkor is, ha nem alszom, sőt még jobban, mintha aludnék. A gondolataim, érzéseim sokkal élénkebbek, és sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok, mint nap közben. Lehangoló, viszont megnyugtató és felszabadító érzés az a tudat, hogy mindenki alszik, senkivel nem kell találkoznom, senkinek nem kell megfelelnem, és bűntudat nélkül üldögélhetek a gondolataim között. Olyan, mint ha el tudnék bújni a világ elől, és egy kis lyukon kukucskálva figyelhetném a külvilágot.
Mégis mivel töltsem a napomat, ha se munkahelyem, se barátaim nincsenek, és még hobbim sincs? Ja, hogy találjak hobbit magamnak? Milyet? Mi van akkor, ha engem semmilyen magányos hobbi nem érdekel, csak az, hogy olyan emberekkel töltsem az időmet, akik szeretnek, akikkel jól érzem magam, és akik alkalmasak a közös időtöltésekre? Ötletem sincs, hogy milyen elfoglaltságot találjak magamnak, és igazából nem is az az életcélom, hogy egyedül tudjam magam szórakoztatni.
