A múltban élek?

    Gyerekkorom óta kísért a probléma, hogy képtelen vagyok szétválasztani a múltat, a jelent és a jövőt. A jelent sosem tudom igazán értékelni, a múltba folyton visszavágyom, a jövőt pedig teljesen kilátástalannak látom. Úgy érzem, hogy nekem a múltban kellene élnem, a jelenem pedig már a jövő, és jövő meg nincs.

    Folyton úgy érzem, hogy a több évvel ezelőtti életem sokkal szebb volt a mostaninál, pedig akkor sem éreztem magam sohasem igazán boldognak. A múltban sem voltam megelégedve a jelennel. Viszont utólag mindig úgy tűnik, hogy márpedig az akkori életem igenis szép volt, és nem értékeltem eléggé. Néha elgondolkozom azon, hogy az életem vajon egyre rosszabb-e, vagy pedig csak mindig utólag veszem észre a múltban a szépséget, amit akkor nem láttam. A helyzet mindenképpen kétségbeejtő, mert az éveim szaladnak, és én az egész életemet kesergéssel és felesleges agyalással töltöm, holott a jelek szerint semmi baj nincs /nem lenne/ az életemmel.

    A jelen számomra mindig egy nagy csalódás. Szinte mindennap sóvárgok a múlt után, és ilyenkor mindig az a kérdés fogalmazódik meg bennem, hogy "Hol rontottam ennyire el?" A jelen számomra mindig a várakozás állapota. Várok arra, hogy leteljen a munkaidő, várom hogy eljöjjön a szabadnapom, várom, hogy eljöjjön a szabadságom. Várom, hogy megoldódjanak a problémáim, hogy megtaláljam az életem értelmét, hogy meglássam a napjaimban a szépet. És amíg várakozok, az éveim elrepülnek.

    A jövőt ezek után el se tudom képzelni, mert úgy érzem, hogy ha ez így megy tovább, akkor az egész jövőm semmi másról nem fog szólni, csak az öregedésről, az idő múlásáról, és az önmarcangolásról, hogy hová tűntek a fiatal éveim, és miért nem tudtam élvezni az életet.

   A megoldást már félig-meddig látom. A múltba nem visszavágyni kell, hanem örülni a gyönyörű emlékeknek, és nem azon szomorkodni, hogy életem egyik-másik időszakának miért lett vége. A jelenben terveket kellene szövögetni és célokat kitűzni a jövőre, és azon dolgozni, hogy ezek a célok megvalósuljanak. Ezután a jövőt sem látnám kilátástalannak, és a jelent is tudnám értékelni és az életet élvezni.
    Ez mind szép és jó, de milyen célokat tűzzek én ki a jövőre? Eddig sem tudtam soha, hogy mit szeretnék. Ha véletlenül találtam is egy életcélt, akkor akkor azt vagy nem sikerült elérnem, vagy ha el is értem, esetleg jó úton haladtam a céljaim felé vezető úton, akkor hamarosan visszazuhantam oda, ahonnan elindultam. Rosszabb esetben még azt is elvesztettem, amit addig már elértem, és kezdhettem mindent a nulláról, esetleg a mínuszról. Szomorú és elgondolkodtató tény, hogy amíg másoknak 27 éves korára már van gyereke, szerető férje, szép otthona és boldog élete, addig nekem se férjem, se gyerekem, se boldog életem nincs, hanem még mindig mindennek az újrakezdésénél tartok, ami után mindig több évbe telik, mire eljutok valahová. Persze, küzdeni kell. Haladni előre, mászni felfelé. De a törött lábú, rozoga, magas létrára nem sok kedve van az embernek felmászni, ha tudja, hogy valószínűleg úgyis leesik róla...