Étkezési etikett - kritika

    Egy ideje rendszeresen visszatérő téma nálunk (párom szüleinél lakom) az etikett. Mit illik késsel-villával vagy kanállal enni, hogyan fogjuk a kést és a villát, hogyan fogjuk a borospoharat, stb. A helyzet az, hogy engem teljesen hidegen hagy, hogy mit hogyan illik enni, főleg otthon. Vendégségben nyilván kulturáltabban viselkedek minden téren, de a legnevetségesebb illemszabályokat nem fogom betartani. A szüleimnek sem az volt az elsődleges annak idején, hogy engem megtanítsanak aprólékosan az étkezési etikettre, főleg úgy, hogy ők sem ismerték ezeket a szabályokat. Nálunk mindig is a szeretet és a kényelem volt az elsődleges ebéd vagy vacsora közben, nem pedig az, hogy villával, késsel vagy kanállal eszünk-e. Voltak azért kisebb próbálkozások, mint például hogy a családfőnek illik szedni elsőnek az ételből. De ez sem működött nálunk, mivel Apukám sosem szeretett elsőnek szedni.

    Értem én, hogy szép és jó dolog az etikett. De ez inkább azoknak az embereknek hasznos, akik például rendszeresen elegáns éttermekben étkeznek, vagy akiknek fontos, hogy műveltnek, intelligensnek látsszanak. Fontos lehet az etikett nagyon sok szituációban, még egy teljesen átlag embernek is. Természetesen nem mindegy, hogy egy disznó módon kézzel-lábbal zabáló, vagy egy kulturáltan, szépen étkező emberrel ebédelünk együtt. De! Ne feledjük, hogy sokan nem úri családba születtek, sőt, még talán nem is átlagosba. Viszont a legalapvetőbb illemszabályokat betartva is lehet kulturáltan, megbotránkoztatás nélkül enni.

    Ezt a témát azért kezdtem elemezgetni, mert ma például vita alakult ki arról, hogy a pörköltet mennyire nem illik kanállal enni. A mondat, ami kiakasztott, hogy "Jegyezd meg, hogy kanállal sohasem eszünk pörköltet!" De miért nem?? Mert ez az etikett? Hát, miért egyek én otthon késsel-villával egy szaftos ételt? Vagy bármi mást, amit nekem kényelmesebb kanállal enni. Miért kell nekem bénáznom a bal kezemben lévő villával egy szaftos étel miatt? Mert hát a jobb kezembe meg kés kell a kovászos uborka darabolásához, amit meg egyértelműen késsel-villával kell eszegetni. Hogy legszívesebben hogyan oldanám én ezt meg? Fognék egy jó mély tányért (nem ám laposat, amit az etikett előír), kanállal szépen megeszegetném a pörköltet, a szabad kezemben meg fognám az uborkát, és harapnám mellé. Aztán az uborka levét jól kiinnám a kistányérból. Így, bizony!

    Ugyanez a helyzet például a rántott hússal is, amit meg nem illik előre feldarabolni. De ha nekem kényelmesebb előre feldarabolni, aztán kényelmesen villával megenni, akkor minek vacakoljak én a falatonként késsel-villával való darabolgatással? Azért, hogy lássák, hogy én bizony tudom az etikettet? Nekem nem fontos, hogy mások engem így lássanak. Nem vagyok egy fontos ember, és nem is járok annyira előkelő helyekre, fontos emberek közé. Egyen késsel-villával az, aki szeret vagy akar úgy enni.

    Eddig a csúcs, ami még ezeknél is jobban kiverte nálam a biztosítékot, mikor régebben egy albérlőm (!!!) kioktatott arról, hogy mennyire nem illik sokat szedni a tányérba, és elrakni későbbre a maradékot, amit nem bírtam megenni. Mert hogy miért nem szedek egyszerre keveset, és többször. (Mindezt a saját lakásomban.) Hát, azért nem, mert én szeretek sokat szedni, és szeretem a maradékot 2 óra múlva megenni. És? Mi a probléma?

    Szóval, annyira fontos téma lett körülöttem mostanában az étkezési etikett, hogy letöltöttem erről egy jó hosszú dokumentumot. Egészen elképesztő illemszabályokkal találkoztam, aminek a nagy része egyenesen nevetséges és felesleges is. Már csak azért is, mert az emberek többsége ezeknek a negyedét sem tartja be, sőt, még csak nem is tud róla! Nézzünk egy-két példát:

• A kanalat sohasem teljes egészében vesszük a szánkba.
• A kanalat nem illik színültig meríteni.
• A kés sohasem érintheti a szájat.
• A kéz, amelyikben az evőeszköz van, sohasem érintheti az asztalt.
• Egy evőeszközzel való étkezéskor másik kézfejünknek a tányér mellett, az asztalon kell lennie.
• A tányért nem illik megérinteni, kivéve a levescsésze, amikor kiisszuk...
• Hosszú lista van arról, hogy melyik ételt hogyan kell kiszedni és megenni.
• Külön szabályok vonatkoznak arra, hogy evés közbeni kis szünetkor mikor, hová és hogyan tegyük le az evőeszközt.

Ezek után felmerül a kérdés, hogy melyek a sok közül azok az illemszabályok, amiket mindenképpen illene betartani, és mi az, ami még elhagyható. Ami még érdekes, hogy az illemmel foglalkozó emberek között is néha elég nagy vitatéma, hogy mit hogyan illik. Az egyik így tudja, a másik úgy tudja, a harmadik egyáltalán nem tudja. Akkor most nekem miért is kellene ezzel foglalkoznom? Amíg az emberek ezzel vannak elfoglalva, és megbotránkoznak egymás tudatlanságán és illetlenségén, addig én nyugodtan megeszem kanállal a pörköltemet, feldarabolom a rántott húsomat, és kiiszom az uborka levemet!



 A képen látható jelzések viszont különösen tetszenek. Szeretem a szép és rendezett dolgokat, és ennek még értelme is van.

A múltban élek?

    Gyerekkorom óta kísért a probléma, hogy képtelen vagyok szétválasztani a múltat, a jelent és a jövőt. A jelent sosem tudom igazán értékelni, a múltba folyton visszavágyom, a jövőt pedig teljesen kilátástalannak látom. Úgy érzem, hogy nekem a múltban kellene élnem, a jelenem pedig már a jövő, és jövő meg nincs.

    Folyton úgy érzem, hogy a több évvel ezelőtti életem sokkal szebb volt a mostaninál, pedig akkor sem éreztem magam sohasem igazán boldognak. A múltban sem voltam megelégedve a jelennel. Viszont utólag mindig úgy tűnik, hogy márpedig az akkori életem igenis szép volt, és nem értékeltem eléggé. Néha elgondolkozom azon, hogy az életem vajon egyre rosszabb-e, vagy pedig csak mindig utólag veszem észre a múltban a szépséget, amit akkor nem láttam. A helyzet mindenképpen kétségbeejtő, mert az éveim szaladnak, és én az egész életemet kesergéssel és felesleges agyalással töltöm, holott a jelek szerint semmi baj nincs /nem lenne/ az életemmel.

    A jelen számomra mindig egy nagy csalódás. Szinte mindennap sóvárgok a múlt után, és ilyenkor mindig az a kérdés fogalmazódik meg bennem, hogy "Hol rontottam ennyire el?" A jelen számomra mindig a várakozás állapota. Várok arra, hogy leteljen a munkaidő, várom hogy eljöjjön a szabadnapom, várom, hogy eljöjjön a szabadságom. Várom, hogy megoldódjanak a problémáim, hogy megtaláljam az életem értelmét, hogy meglássam a napjaimban a szépet. És amíg várakozok, az éveim elrepülnek.

    A jövőt ezek után el se tudom képzelni, mert úgy érzem, hogy ha ez így megy tovább, akkor az egész jövőm semmi másról nem fog szólni, csak az öregedésről, az idő múlásáról, és az önmarcangolásról, hogy hová tűntek a fiatal éveim, és miért nem tudtam élvezni az életet.

   A megoldást már félig-meddig látom. A múltba nem visszavágyni kell, hanem örülni a gyönyörű emlékeknek, és nem azon szomorkodni, hogy életem egyik-másik időszakának miért lett vége. A jelenben terveket kellene szövögetni és célokat kitűzni a jövőre, és azon dolgozni, hogy ezek a célok megvalósuljanak. Ezután a jövőt sem látnám kilátástalannak, és a jelent is tudnám értékelni és az életet élvezni.
    Ez mind szép és jó, de milyen célokat tűzzek én ki a jövőre? Eddig sem tudtam soha, hogy mit szeretnék. Ha véletlenül találtam is egy életcélt, akkor akkor azt vagy nem sikerült elérnem, vagy ha el is értem, esetleg jó úton haladtam a céljaim felé vezető úton, akkor hamarosan visszazuhantam oda, ahonnan elindultam. Rosszabb esetben még azt is elvesztettem, amit addig már elértem, és kezdhettem mindent a nulláról, esetleg a mínuszról. Szomorú és elgondolkodtató tény, hogy amíg másoknak 27 éves korára már van gyereke, szerető férje, szép otthona és boldog élete, addig nekem se férjem, se gyerekem, se boldog életem nincs, hanem még mindig mindennek az újrakezdésénél tartok, ami után mindig több évbe telik, mire eljutok valahová. Persze, küzdeni kell. Haladni előre, mászni felfelé. De a törött lábú, rozoga, magas létrára nem sok kedve van az embernek felmászni, ha tudja, hogy valószínűleg úgyis leesik róla...

 

Kezdő gondolatok

    A legelső probléma, amibe már így a blogírásom elején beleütköztem, hogy rájöttem, nem is olyan egyszerű blogot írni. Mivel még kezdő vagyok ebben, elég nehezen megy még a blog kinézetét is széppé tennem. A fejléccel, a színekkel és az elrendezéssel töltöttem egy egész napot, és még mindig nem vagyok elégedett. Sebaj, előbb-utóbb úgyis rájövök, hogy mit hogyan kell itt csinálni. :-) A másik kérdés, amin még töröm a fejem, hogy naplószerűen írjam-e az eseményeket, vagy csak konkrét témákról írjak. Azt sem tudom, hogy leginkább magamnak írjam, vagy leginkább másoknak. Nem tudom, hogy egy történés, ami engem foglalkoztat, az mást is érdekelni fog-e. Ráadásul úgy érzem, hogy elég kemény témába kezdtem bele. Ami a fejemben már megszületett, azt elég nehéz lesz összefüggő, leírt szöveggé alakítanom.
    Nem szeretném, hogy a blogom túlzottan negatív hangvételűre, vagy panaszkodósra sikerüljön. De ez a blog legfőképpen a problémákról fog szólni, nem pedig a vidámságról és az életörömről. Viszont az én gondolkodásmódom erősen eltér az átlagostól, ezért bízom benne, hogy akadnak majd olyan emberek, akik nem csak a negativitást és a panaszkodást fedezik fel benne, hanem érdekesnek találják a gondolatmenetemet, a személyiségemet és az emberekről alkotott képemet.

BEMUTATKOZÁS

A nevem Dorina, 27 éves vagyok.

     Már kicsi korom óta folyamatosan problémáim vannak az emberekkel, a konfliktuskezeléssel, és az önismerettel. Én mindig mindenhol egy különc voltam, akit vagy mások nem tudtak elfogadni, vagy én nem tudtam elfogadni másokat. Miután befejeztem a középiskolát, ez a probléma jelentősen mérséklődött, de nyomokat hagyott maga után. A középiskolás éveim után kezdtem felfedezni önmagam, és rájöttem, hogy nem én voltam sohasem az elviselhetetlen, csak egyszerűen más voltam, mint a többiek. Sokkal érzékenyebb voltam mindenkinél, mindenféle érzést sokkal intenzívebben éltem meg, mint mások. Ha megbántottak, teljesen összetörtem. Viszont ha békülést kezdeményeztek vagy bocsánatot kértek, azonnal elfelejtettem minden sérelmet, amit okoztak nekem. Mindig naiv voltam, elhittem mindenkinek mindent. Szeretetre vágytam, és csak az álszeretetet, a kihasználást, és a képmutatást kaptam meg. Ha bántottak, sohasem tudtam megvédeni magam. Én lettem a célpont a rossz emberek számára, akikben az tartotta az életet, hogy egy náluk gyengébbet minél jobban a földbe tiporjanak. Egy idő után én is elhittem, hogy én egy szerethetetlen ember vagyok, és ez csak még inkább rontott az egyébként is kevés önértékelésemen. Kellett egy teljes összeomlás, és aztán egy környezetváltozás, hogy rá tudjak jönni, hogy én mekkora barom voltam. Nem én voltam a rossz, hanem mindenki más, aki ezt tette velem.

     Azóta már tisztában vagyok az értékeimmel, és tudom, hogy én egy szerethető, jólelkű, tiszta szívű ember vagyok, akinek csak meg kellene találnia és elfogadnia önmagát. 

     Középiskolás éveim után elkezdtem nálam jóval idősebb és tapasztaltabb emberekkel megismerkedni, akik elfogadtak, szerettek, és tudatosították bennem, hogy értékes ember vagyok. Ezek többsége barátsággá alakult, és én végre szeretni való embernek éreztem magam. Viszont itt jelentkezett a következő probléma: a barátaim 90 %-a férfi volt. Arról, hogy férfi és nő között lehet-e barátság, mindig is úgy gondoltam, hogy lehet! Mert én minden férfi barátomat CSAK barátnak képzeltem el. Nagyon közel engedtem őket magamhoz, de soha nem tűrtem el, hogy túllépjék a határt. Ezt meg persze minden férfi máshogy reagálja le. Van, aki örökre eltűnik. Van, aki a végtelenségig próbálkozik, és ha nem jönnek be a számításai, akkor bosszút áll... A kérdés, amit még azóta is kutatok, hogy van-e olyan férfi, aki elfogad engem csak barátnak, és aztán nem kell a későbbiekben a "lassú víz partot mos" féle stratégiával szembesülnöm.

BEVEZETÉS

Üdvözlök minden Kedves Olvasót!

Életem során nagyon sokat gondolkozom azon, hogy ki vagyok én valójában.
Régóta foglalkoztatnak a következő kérdések:
      Mit látnak belőlem mások?
      Ki szeret engem igazán?
      Ki az, aki csak kihasználni akar?
      Kiben bízhatok, és ki akar engem befolyásolni, manipulálni?
      Kik az igazi barátaim?
      Hogyan döntsek helyesen?
      Mi az, amiben változnom/változtatnom kell?
      Hogyan lehetnék boldog?
Ezekre a kérdésekre még soha nem találtam egyértelmű választ. Az is lehet, hogy nincs is. Valószínűleg én teljesen máshogy élem meg a dolgokat, és máshogy fogok fel mindent, mint egy átlag ember. Amire rájöttem, hogy én a "nem látom a fától az erdőt" típus vagyok, akinek csak az "igen vagy nem", "fekete vagy fehér", "jó vagy rossz" létezik. A gondolkodásmódomnak ezen részén már sokat változtam, de úgy érzem, hogy valami még hibádzik, mert nem jutok egyről a kettőre rengeteg kérdéssel kapcsolatban.

Ezt a blogot azért hoztam létre, mert abban bízom, hogy ha leírom a bennem kavargó kérdéseket és a dolgokról kialakult véleményemet, akkor egyre tisztábban látok majd mindent. A hozzászólásokat is szívesen fogadom, mert azok is segíthetnek más nézőpontból látnom a világot.