Megint jó régen nem írtam, de úgy érzem, hogy jó is volt ez így. A folyamatos őrlődés és kínlódás után jött egy hosszabb teljes tanácstalansággal töltött időszak, ahol végképp nem tudtam, hogy mi történik velem, miért történik, és hogy mi lesz ennek a vége.
    A változások engem mindig nagyon megviseltek. Mindig is féltem az új dolgoktól, ehhez képest az elmúlt egy év alatt teljesen a feje tetejére állt minden körülöttem.
     Az unalmas, szomorkodós, vágyakozós, tengős-lengős életemet gyorsan felváltotta a feszültséggel teli, hibát hibára halmozós, önmarcangolós, önpusztítós időszak. Megint minden, amit felépítettem, romba dőlt. Az akkori párom szakított velem, és ezzel együtt a jelent, a múltat és a jövőt úgy ahogy van, lehúzhattam a wécén. Teljesen elvesztettem önmagamat, önkontrollom és felelősségtudatom egyáltalán nem volt, az alkohol-nyugtató kombinációval meg végképp teljesen tönkretettem az amúgy is nagyon labilis idegrendszeremet. Úgy éreztem, hogy teljesen tönkrementem, és ettől lejjebb már nincs.
    Ezután döntöttem úgy, hogy teszek valami olyat, amire egyáltalán nem érzem képesnek magam, de miután vesztenivalóm már nem volt, tettem egy próbát, hátha segít rajtam a "hirtelen magasba ugrás" stratégiája. A boltig nem mertem elmenni nyugtató nélkül, mert rettegtem mindentől, nem hogy bárhová is dolgozni. Erre úgy döntöttem, hogy csomagolok, és kimegyek Angliába dolgozni. Aztán el sem tudtam hinni, hogy tényleg kint vagyok, és hogy el tudtam kezdeni dolgozni. Úgy éreztem, hogy végre kezdek rendbejönni, de aztán ez is egy kudarccal ért véget. Kirúgtak, mert állítólag látszik, hogy idegi problémáim vannak.
    Még mindig nem tudom, hogy a sorsban hiszek, vagy a véletlenben. De az biztos, hogy az angliai döntésem miatt ismerkedtem meg a jelenlegi párommal, akivel azóta is nagyon jól áll a kapcsolatunk. Olyan érzésem van, mintha a sors nem véletlenül küldött volna engem az angliai útra..