Sokat gondolkozom azon, hogy én teljesen normális vagyok-e. Ki számít egyáltalán normálisnak? Mi alapján ítéljük meg, hogy valaki normális-e vagy sem?
Úgy hallottam, hogy mindenkinek vannak abnormális gondolatai. Mi számít abnormálisnak, és hol van a határ az őrültség és a még normális tudat között?
Vannak olyan szintű gondolatok, amit az ember nem hogy a legjobb barátjának nem tud elmondani, de még névtelenül sem meri sehol leírni. Hogy saját magától igyekszik elhessegetni, vagy a teljes megbotránkozástól fél, azt talán soha nem is tudja meg. Csak azt érzi, hogy folyamatosan kikívánkozik belőle, de közben ordít egy hang hátulról, hogy "nem szabad, nem szabad megtudnia senkinek!!"
Vannak olyan gondolatok és érzések, amit akármennyire is együtt érző embernek mondunk el, egyszerűen megrémül. Én aztán tényleg empatikus ember vagyok, viszont még én is megrémültem, amikor "kikényszerítettem" egy hozzám nagyon közel álló emberből a legmélyebb gondolatainak csak egy részletét. A teljes kétségbeesés lett úrrá rajtam, amikor szembesültem azzal, hogy egy normális embernek olyan abnormális gondolatai és érzései vannak, hogy én azt a legnagyobb képzelőerőmmel sem tudom felfogni.
Az a legelkeserítőbb, hogy az ember teljesen egyedül érzi magát a gondolataival, amire még az internet hosszú böngészése után sem talál magyarázatot. Lehet rengeteget olvasni a depresszióról, a pánikról, az agresszióról, magányról, stb. De a saját problémájáról sohasem talál az ember semmilyen írást.És ilyenkor elgondolkozik, hogy csak neki vannak-e ilyen furcsa érzései, vagy másnak is, csak senki nem meri senkinek elmondani.
És a legutolsó gondolat: Vajon más is ennyit agyal ezen, vagy másnak nincsenek is ilyen gondjai, vagy ha vannak, akkor hogyan kezeli őket?
